Egy múltkori bejegyzésemben a Kill Bill kapcsán kifejtésre került, hogyan tud egy rendező saját stílust teremteni a filmgyártásban. Ha egy filmben a karakterek, a hangulat és a történet egy olyan egyveleget alkot, amely a korábban látott filmektől eltérően hat a pszichénkre, egyből tudhatjuk, hogy egy újfajta rendezői stílus jött létre. Alfred Hitchcock például egy komplett filmes műfajt hozott be a köztudatba, a thrillereket. Sergio Leone lírikus filmjei nélkül a western messze nem lenne ennyire népszerű műfaj, Andrej Tarkovszkij pedig a keresztény szellemű, ugyanakkor társadalom és az emberiség jövőjét megkérdőjelező filmjeivel vált világhírűvé.
Ezek a rendezők óriási hatást gyakoroltak a filmgyártásra, a munkásságuk pedig a későbbi alkotókat is megihlették, akik új fajta stílust tudtak létre hozni. Ha egy a 21.-ik században még aktív rendezőt kéne mondani, aki a kritikusok és a nézők véleménye alapján is az egyik leghatásosabb rendező, az Quentin Tarantino lenne, aki a gengszterfilm és a B-movie műfajt támasztotta fel. Hozzá kell tenni, hogy eleinte senki sem szerette az ő stílusát, ugyanis egy teljesen más közlésmódot választott történeteinek az elmeséléséhez, azaz a cselekményből kifelé tartó párbeszédekre és a karakterek jellemére helyezte a hangsúlyt, mintsem a kerek egész történetre. Természetesen hamar rájöttek, hogy az eleinte szokatlan, de szórakoztató filmes nyelv mögött ugyanúgy ott van a mondanivaló, így Tarantino egy csapásra a stílus teremtés ikonjává vált.
A mai kritikában a legkultikusabb filmjéről, a Ponyvaregényről lesz szó, amely közel 30 évvel később is a forgatókönyv és karakter írás csúcsaként van elkönyvelve, de lássuk miért.
Ha jobban belegondolunk, akkor alapvetően a Ponyvaregény egy meglehetősen semmitmondó és hatásvadász mű, ahogy ezt saját magáról sem tagadja a film elején feltűnő felirat alapján: "Ponyva: Olcsó eszközökkel hatásra törekvő, selejtes értékű, durva papírra nyomott prózai mű". A cselekmény során csupa unszimpatikus és pitiáner karakter történetét követhetjük nyomon, ahogy azok keresztezik egymás útját. Vincent és Jules két gengszter, akiknek vissza kell juttatnia egy táskát a főnöküknek, ám ez korántsem megy zökkenőmentesen. Később Vincent vacsorázni viszi főnökének a feleségét, Mia-t, akivel a vártnál közelebb kerülnek egymáshoz, viszont ezt megszakítja egy drog túladagolás. Ezek után Butch a boxoló rengeteg pénzzel kopasztja meg a gengszter fönököt, Marcellust, így menekülésre kényszerül, viszont az aranyórája keresztülhúzza a számításait.
Nem túl mozgalmas a film története és semmilyen óriási csavart nem tartalmaz mégis elképesztően szórakoztató minden perce, ezt pedig főleg a zseniális karaktereinek és a köztük lévő kémiának köszönheti. Tarantinoban éppen ez volt a forradalmi, hogy a történet alakulását a háttérbe helyezte és hagyta, hogy a szereplők komplex személyiségéből adódóan alakuljon a cselekmény. Vegyük például a két kultikus gengsztert, Vincent-et és Jules-t, akik alapvetően lelkiismeretlen rohadék gyilkosok, szemrebbenés nélkül ölnek és fölényesen szivatják az áldozataikat, ahogy a macska az egeret, viszont később kiderül, hogy Jules sokkal racionálisabb és spirituálisabb szellemiségű, mint ahogy az elsőre tűnt, erre pedig "az a bizonyos csoda" világít rá. Ennek hatására Jules megtér és leteszi a fegyvert, ugyanis szerinte ez egy égi jel volt, Vincentnek a következetessége viszont messze nem errefelé irányul. Ő inkább megmarad gengszternek, ez viszont ahhoz vezet, hogy a következő balhéjánál meghal. Mindamellett, hogy határozottak és kegyetlenek, mind a ketten rettenetesen bénák is, ugyanis a táska egyáltalán nem akadály mentesen jut vissza Marcellushoz, viszont éppen ez a fajta csetlés botlás emberivé és hitelessé teszi őket.
Ahhoz képest, hogy Vincent egy gengszter, az érzelmes oldalába is kapunk betekintést, amikor Mia-val vacsorázik. Már a kezdetektől fogva egyértelmű, hogy van köztük valami, a már sokak által ismert tánc jelenet közben is izzik köztük a levegő, viszont tudják, hogy Marcellus ennek nem feltétlenül örülne. Emiatt Vincent le is akarja zárni a köztük lévő fellángolást, de az a bizonyos drogos incidens egy abszolút nem várt irányba viszi a cselekményt. Itt is megmutatkozik a már korábban említett Tarantinoi forgatókönyvírás, hogy a karakterek jelleme viszi a cselekmény oda ahova. Ha Mia korábban befutott volna színészként, akkor valószínűleg nem lenne drogos és nem gengszterekkel járna vacsorázni, így az incidens meg sem történt volna.
A Ponyvaregény harmadik történetében már nem csak a karakterek kapnak hangsúlyt, hanem egy komplett mítosz is felépül egy egyszerű aranyóra köré. Itt Christopher Walken perceken keresztül mesél egy hihetetlen történetet az óra eredetéről, ez által pedig ennek a tárgynak a fontossága válik a cselekmény mozgató rugójává. Butch cuki, ugyanakkor kissé bugyuta barátnője elhozza a legfontosabb dolgokat barátja lakásáról, viszont az órát ott felejti, így a boxoló arra kényszerül, hogy visszamenjen érte a lakására, annak ellenére, hogy a gengszterek már minden bizonnyal ott várnak rá. Ha az óra nem felejtődik el, vagy ha nem lenne ennyire fontos Butch számára, akkor gond nélkül elhagyhatták volna a várost és az ezt követő öldöklés hullám meg sem történik. Még szegény Vincent is életben maradhatott volna.
Amik még rengeteget adnak hozzá az életszerűséghez és a szórakoztatási faktorhoz, azok a teljesen random szituációk. Sokszor a film egy viszonylag hétköznapi helyzetből hirtelen átvált egy teljesen más hangulatba, amikor az adrenalin másodpercek alatt kezd a legmagasabb fordulatszámon pörögni, erre legjobb példa, amikor Vincent véletlenül fejbe lövi a hátsó ülésen ülő srácot, ennek hatására mindent beborít a vér, Vincent és Jules pedig profi gengszterek helyett hirtelen pánikoló hülye gyerekként kezdenek viselkedni.
Vincent és Mia randija után is egy meghitt jelenetből váltunk át hirtelen a pánikba, miután Mia felszippantotta a kokainnak vélt heroint, de szerintem a legzseniálisabb jelenet a Butch és Fabienne közti párbeszéd miután kiderült, hogy nincs meg az óra. Itt, ha jól figyelünk, két perc alatt egy komplett képet kapunk, hogy bizonyos helyzetekben milyen irányba fordulhat egy a párkapcsolat. Butch alapvetően szereti Fabienne-t, mert a lány kitart mellette és bármikor tudnak egymással hülyéskedni, Fabienne pedig felnéz a barátjára, hiszen bármikor számíthat rá, viszont amint kiderül, hogy az óra a lakásban maradt, Butch hirtelen egy kőbunkó paraszt lesz és üvöltözni kezd a barátnőjével, akiről az imént derült ki, hogy nem a legeszesebb teremtés és mindent elrontott. Természetesen egyből megnyugodnak mindketten, de ettől függetlenül a feszültség ott marad a levegőben és egy darabig ott is fog maradni.
A forgatókönyv mellett a színészi játék is parádés. Tarantinonak mindig is az erőssége volt a színészek instruálása, még a középszerű színészekből is a legjobbat tudta kihozni és ez itt sincs másképp. John Travolta karrierje a film megjelenése előtt éppen lejtmenetben volt a Nicsak ki beszél és ehhez hasonló filmek miatt, ebben a filmben viszont élete alakítását nyújtja. Uma Thurman sose volt a színésznők etalonja, belőle is csak Tarantino volt képes kihozni egy színvonalas alakítást legyen az akár a Kill Bill-ben, vagy a Ponyvaregény-ben lévő. Samuel L. Jackson is megmutathatta mekkora jelenség is ő, de Bruce Willis is kitett magáért és bebizonyította, hogy ő nem csak egy tipikus akció sztár, hanem egy remek színész, de a mellékszereplő gárda is kiváló.
Zseniális szituációk, emlékezetes karakterek és bármikor idézhető dumák teszik megunhatatlanná a Ponyvaregényt, amelyet az összekevert, egymást nem időrendben követő történet szálak tesznek még szórakoztatóbbá. Komplex alaptörténet híján ezt lehet hatásvadászatnak hívni, de mivel ez a film a megszokotthoz képest egy másik paradigmán mozog, ez inkább hozzáad az összképhez. Nem csak egy szimplán remek film készült a Ponyvaregény esetében, amelyet bármikor elő lehet venni, de Tarantino itt egy komplett műfajt is megteremtett, ez pedig az abszurd gengszter vígjáték. Korábban is készültek hasonló jellegű filmek, de vitán felül itt kezdett el népszerűvé válni ez a zsáner.
Értékelés: 100%
