Ha az ember aktívan elemez, illetve kritizál filmeket, sokszor fut bele abba a vitathatatlan ténybe, hogy valójában szinte az összes film életszerűtlen. A filmek cselekménye nagy hangsúlyt tesz a karakterekre, a látványra és a dialógusokra, amelyek nagy segítséget nyújtanak, hogy a néző egyszerűbben tudja megérteni a film mondanivalóját, viszont ezeket az eszközöket a filmkészítők sokszor alkalmazzák mesterkélten, például a dialógusokat úgy írják meg, hogy azok mindig a cselekmény középpontjára referáljanak, a szereplők cselekedetei és mondatai pedig ez által sokszor hatnak természetellenesen. Ez a fajta életszerűtlenség a filmek több, mint 80%-ára jellemző, ennek ellenére megbocsájtjuk, hiszen, ha a dialógusok és a cselekmény emberiek és természetesek lennének, a filmek hossza is a duplája lenne a megszokottnál. Rengeteg akciófilmre, vagy vígjátékra jellemző a szereplők kimért és lényegre törő párbeszéde, azonban ha ezek a való élethez hűen lennének megírva, például a szereplők elkalandoznának, össze vissza beszélnének és nehezebben értenék meg egymást, ahogy az a valóságban is történne, ezek a filmek messze nem lennének annyira szórakoztatóak.
Ezzel ellentétben vannak olyan filmek, amelyek nem a megszokott eszközök által közlik a mondanivalójukat. Quentin Tarantino filmjeiben például a párbeszédek a cselekményből kifelé haladnak és nem a megszokott mesterkélt módon vannak megírva, ez által nem a legfogyaszthatóbb filmek a nagyközönség számára, mégis ott van a sokrétű mondanivaló a film mögött. Egy még extrémebb példa Tarr Béla Sátántangó című filmje, amely a maga 450 perces játékidejével a lehető legföldhözragadtabban, hosszan kitartott képekkel, minimalista párbeszédekkel közli az üzenetét. Az e fajta filmek nehezen megfejthetőek, és a nézőnek külön figyelmet kell rászentelnie, hogy megértse őket, de ha hajlandó rászánni a plusz energiát, maximálisan kárpótolva lesz (persze, ha az adott film nem egy elcseszett elme szüleménye, aki művészfilm rendezőnek képzeli magát).
A most elemzett film, a Tavasz, nyár, ősz, tél... és tavasz is egy olyan mű, amelyet elemzői szemmel kell nézni, ha meg akarjuk érteni, hiszen ebben az alkotásban a jelenetek inkább szimbolikusok és festői képek által közlik a mondanivalót, mintsem direkt módon. A történet egy mester és tanítvány kapcsolatot mutat be, akik egy tó közepén úszó kolostorban élnek, az évszakok pedig jelképei a tanításoknak, illetve az élet ciklikusságát testesíti meg. A tanítványnak az életét a gyerekkorától kezdve követjük végig egészen addig, amíg ő nem lesz a mester. Az útja során rengeteget tanul az ártatlanság elvesztéséről, szerelemről és birtoklási vágyról, vezeklésről és végül a megvilágosodásról.
A Tavasz, nyár, ősz, tél... és tavasz egy zseniális mestermunka, amely a távolkeleti filmektől már megszokott életbölcsességekkel van tele. Tartalmilag elképesztően gazdag filmről van szó és mindezt úgy éri el, hogy alig van benne párbeszéd, csupán a képekkel és a szereplők cselekedeteivel operál. A film összes mondata elférne egy A4-es lapon, de ez abszolút nem zavaró, sőt ez adja az igazi varázsát. A jelenetek tele vannak szimbolikával és asszociatív tartalommal, amelyet kétségkívül egy más fajta filmnézői szemszöggel lehet megfejteni, ez által ez a film nem mindenkinek fog tetszeni, ugyanis, ha valaki dialógusokra és szájbarágásra vár az csalódni fog. Néha nehezen érthető a cselekmény és a szereplők sem a megszokott filmes klisék szerint viselkednek, de szerintem ez a film még úgy is képes mély benyomást tenni, ha az ember nem érti 100%-ig, ugyanis az egész játékidőt áthatja a spiritualitás és a végtelen nyugodtság. Ahogy az élővilág és a kolostort körülvevő táj megjelenik a különböző évszakokban az gyönyörű, persze mondhatná az ember, hogy ennyi erővel egy természetfilmet is nézhetne e helyett, de ez a fajta szépség itt jelentéssel bír és szerves részét képezi a tanításoknak.
A mestert O Jongszu játssza, akit a legtöbben a Netflix által bemutatott Squid Game öregjeként ismerhetnek, a tanítványt pedig a négy évszak alatt négy különböző színész. Mindenki nagyon jól játszik, de akiről a leginkább érdemes beszélni az Kim Ki-duk, aki a felnőttkori tanítványt játssza, mindemellett pedig ő a filmnek a rendezője is. Ő annak idején egy hatalmas botrányokat keltő rendező volt, ugyanis pár filmjében, többek közt ebben is állatkínzást ábrázolt, emiatt pedig párszor meg lett hurcolva az élete során, több országban pedig nem engedték bemutatni a filmjeit. Nyilván teljes mértékben megkérdőjelezhető, amit csinált, de szerintem, aki ilyen végletekig el mer menni, majd ezt felvállalva szembe mer menni a köpködő tömeggel, az igenis kőkeményen elhivatott a szakmája iránt.
A film elején az állatkínzás elkövetése után kapja a gyerekkori tanítvány az első leckét, azaz, ha valaki egy ilyen bűnt elkövet, az már soha többet nem lesz ártatlan és az élete végéig cipelnie kell a terhét annak, amit tett. Később a szerelemről kapunk egy nem túl optimista tanítást, miszerint szeretet egyet jelent a birtoklási vággyal és a féltékenységgel, amely gyilkossághoz vezet. Itt a tanítvány megtapasztalja mindezt, emiatt a börtönt is megjárja, így pedig teljes mértékben elmondható, hogy egy tragikus életutat jár be, mégis később öregként úgy tér vissza a kolostorba, hogy bölcsebb, mint valaha. Mondanivaló terén az előbbiek alapján az élet folyamatos bűnök és kudarcok sorozata, amik miatt az ember szenved, viszont az idő múlásával egy ponton megtanulja felülértékelni az addigi életét, ez által pedig jobbá válni, majd végül mesterként bevégezni egy új tanítvánnyal karöltve.
Elképesztő mélység és hihetetlen átélés jellemzi a Tavasz, nyár, ősz, tél... és tavaszt. Nagyrészt inkább művészfilmről van szó, de még azoknak is érdemes tennie vele egy próbát, akik alapvetően óckodnak a hasonló közlésmóddal rendelkező filmektől. Ettől az alkotástól garantáltan mindenki több lesz, mind lelkileg, mind szellemileg.
Értékelés: 90%
