Mindig bámulatos, amikor a filmgyártás egy bizonyos pontján egy ambiciózus rendező megteremt egy új, addig teljesen ismeretlen filmnyelvet, amely újabb alapokat teremt a későbbi generációs alkotóknak. Ilyen alkotó például Alfred Hitchcock, aki az egész filmes pályája során a feszültség keltés mestere volt, a filmjei végén pedig sosem szégyellte egy mindent újraértelmező csavarral megkínálni a nézőket. Miután meghalt, rengeteg rendező kezdte lekoppintani az ő munkásságát, ugyanis az általa megteremtett filmes nyelv annyira mesteri volt, hogy számtalan történetet tudtak vele újra eladni. Ez azóta is egy annyira bevált recept, hogy mára már egy külön neve lett ennek a műfajnak, ez pedig a thriller. A spagetti western is hasonlóképpen terjedt el, a 60-as években Sergio Leone tette egy legendás zsánerré, ezzel megihletve rengeteg későbbi alkotó munkásságát.
A mai film rendezője, Quentin Tarantio is egy hasonló forradalmár, aki külön műfajt ugyan nem teremtett, de egy már meglévőt olyan szinten csavart meg, ahogy azt korábban senki nem tette. A Kutyaszorítóban és Ponyvaregény a gengszterfilmeken belül egy akkoriban nem megszokott történetmesélési módszerrel rendelkezett, nevezetesen a karakterek elképesztően sokoldalúak és rengeteg emlékezetes jellemvonásuk van, a cselekmény fő gerincét pedig a köztük lévő dinamika és a dialógusaik alkotják. A sztori javarészt a háttérbe van helyezve, a végkifejlethez pedig teljesen ad- hoc szerűen jutunk el a karakterek interakciói által, Tarantino ezt pedig rengeteg erőszakkal és káromkodással kíséri. Ez annak idején iszonyatosan megosztotta, mind a közönséget, mind a kritikusokat, de később rengeteg alkotó munkásságát inspirálta, többek közt Guy Ritchie-ét.
Tarantino mára egy rendező és forgatókönyvíró zseninek lett elkönyvelve, amit a 90-es évekbeli filmjei alapján jogosan érdemelt ki, ugyanakkor szerintem az új évezredben meglehetősen elfáradt, magához képest pedig nem tudott megújulni. A Becstelen Brigantyk és a Django elszabadul már túlzottan moralizálós és didaktikus lett, a Volt egyszer egy Hollywood pedig már egyáltalán nem viseli a rendező kézjegyeit és messze a legrosszabb filmje. Ennek ellenére ha kéne egy Tarantino filmet mondani a 21. századból, amellyel a rendező képes volt megugrani az addigi munkásságát, akkor az vitán felül a Kill Bill lenne. Ez messze az egyik legmegosztóbb, ugyanakkor szerintem az egyik legjobb filmje a rendezőnek és mivel Amerikai premier szerint az első rész ma lett bemutatva 20 éve, így ez remek apropó egy retro kritikára.
A történet egy klasszikus bosszú sztori, ahol a Menyasszony egykor a világ legjobb bérgyilkosa volt, viszont miután teherbe esik, kénytelen visszavonulni. Akkori mestere, Bill ezt egyáltalán nem nézi jó szemmel és a Vipera halálosztaggal karöltve felkutatja, majd fejbe lövi. Látszólag meg is hal, de végső soron csak kómába esik és négy év öntudatlanság után magához is tér. Mivel Bill ez által megölte a gyerekét és tőle is elvett négy évet, belekezd egy bombasztikus bosszúhadjáratába és csupán egyetlen cél lebeg a szeme előtt: meg akarja ölni a Vipera halálosztag tagjait, O-Ren Ishii-t, Vernita Green-t, Buddot, Elle Drivert, majd végül Billt.
Sokan hiszik azt, hogy a Kill Bill-nek két része van, pedig valójában ez nem így indult. Tarantino ezt eredetileg egy négy órás filmként akarta a mozikba küldeni, majd a producerek nyomására döntött végül úgy, hogy kettévágja, így született meg a Kill Bill 1 és 2. Összességében ezt a történetet inkább egybe nézve érdemes elemezni, külön-külön szerintem annyira nem értékelhetőek, így ebben a kritikában egy filmként fogom kezelni.
A Kill Bill külsőségeiben egy B kategóriás film, a játékidő nagy részében pedig nem is akar ennél többnek tűnni. Tarantino rengeteg utalást tesz az előző évszázad klasszikus harcművész filmjeire, sőt olykor komplett jeleneteket és mondatokat lop el, amely alapján a Kill Bill bizonyos értelemben egy plágium, ez viszont végső soron egyáltalán nem válik a kárára, ugyanis ezt Tarantino egyáltalán nem gátlástalan lopásnak, hanem tiszteletadásnak szánja, de még ha ezt fel is rónánk hibának, akkor se számítana sokat, ugyanis a filmnek szinte minden más aspektusa tökéletes.
A legemlékezetesebb jelenet talán az, amikor a Menyasszony megküzd a 88 eszementtel, hogy közelebb kerülhessen O-renhez. Ez egy fél órán keresztül tartó erőszak hullám, ahol abszurd módon sok vér folyik el, a japán harcosok hatásvadász viselkedése és ordibálása pedig már komikussá teszi az egészet. Tarantino itt egyértelműen a japán harcművészeti filmeket figurázza ki, amely kicsit öncélú, ugyanakkor nagyon szórakoztató. Egy ponton a film átvált Manga stílusba is amikor O-ren eredet történetét látjuk, ami szintén egy random húzás, mégis megvan a létjogosultsága a hangulat teremtés szempontjából. Tarantino folyamatosan tiszteleg és utalásokat tesz, ugyanakkor mer eredeti is lenni és Hattori Hanzo és az általa készített legendás szamuráj kardok kapcsán egy komplett mítoszt teremt meg. Hanzo megesküdött, hogy soha nem készít több szamuráj kardot, mégis amikor a Menyasszony felkeresi azzal, hogy kardra van szüksége Bill megöléséhez, kötélnek áll és újra alkot egyet. Egy legendás nagymester, aki esküt tett vajon miért szegte meg a fogadalmát? Valószínűleg azért, mert egy olyan "nemes" indulatot, mint a bosszú, még neki is muszáj tiszteletben tartania.
A szamuráj kultúra mellett, a kung-fu-ba is kapunk betekintést a film második felében, amikor a Menyasszony eltölt pár hónapot, vagy évet Pai Mei társaságában, aki valószínűleg a legszadistább mester valaha. Sugárzik belőle a bölcsesség és még öregen is hatalmas harcos, de a tanításai finoman szólva kegyetlenek, hiszen folyamatosan megalázza és a legkeményebb leckékkel illeti a Menyasszonyt, ezt pedig rettenetesen rossz nézni. Bármennyire is durvák ezek a jelenetek, ez egy nagyon fontos fordulópont a Menyasszony életében, ugyanis itt tanulja meg az öt pontos szívrepesztő technikát, amely a bosszúhadjárata során legalább olyan fontos fegyver lesz számára, mint a Hanzo által készített szamuráj kard.
Hattori Hanzo és Pai Mei a két nagymestere a filmnek, a japán és a kínai oldal, amelyeket külön mutat be a Kill Bill, ugyanakkor valahol mélyen szembe is állítja őket és a két nép egymás iránti utálatát is szemlélteti. A japánok iszonyat dühösek lesznek, amint a másik nép szóba jön, a kínaiak viszont fölényesen kacagnak.
Elképesztő mélység jellemzi a Kill Billt, ugyanakkor egy Tarantino filmről van szó, így nem maradhatnak el a remekül megírt karakterek sem. A Menyasszony valószínűleg az egyik legkompetensebb női karakter, akit valaha filmben láttunk. Sokan Ellen Ripleyt, vagy Sarah Connort hozzák fel példának, ha kiváló női akcióhőst kell mondani, a Menyasszonyt viszont valamiért nem emlegetik, pedig zseniális. Alapvetően egy hidegvérű gyilkos, aki élvezettel ölt az egész élete során, a motivációja és az anyai énje viszont szerethetővé teszi, Uma Thurman pedig soha nem volt a világ legtehetségesebb színésznője, de ebben a szerepben kiváló.
A Vipera halálosztag öt tagja is remek. O-Ren Ishii karakteréből és sorsából derül ki, mi terel rá valakit arra az útra, hogy bérgyilkos legyen.
Vernita Green próbálja maga mögött hagyni a múltját és a családjának élni, viszont a bosszú hamar utoléri és a lánya szeme láttára meg is hal. Nem kapunk rá utalást, de ezek után a lánya is valószínűleg a bosszú, a gyűlölet és a gyilkosság útjára fog lépni.
Budd egy alkoholista vidéki suttyó életét éli, amely az egykori bérgyilkostól éles váltás, de valószínűleg csak szimplán próbált beilleszkedni a társadalomba és ennyi tellett tőle. Gyilkosnak kiváló volt, de polgári életet egyszerűen képtelen élni, így megragadt azon a szinten, hogy egy szutykos lakókocsiban éljen és egy még szutykosabb sztriptíz bárban dolgozzon kidobóként.
Elle Driver a film talán legutálhatóbb karaktere, aki mélységesen gyűlöli a Menyasszonyt, Billnek pedig folyamatosan próbál behízelegni. Mindenkit hátba szúr, ahol tud és valószínűleg ő az egyetlen szereplő, aki nem vonult vissza a gyilkos élettől, éppen ezért ő lakol meg a legjobban, de nem szimplán meghal, mint a többiek, hanem sokkal nagyobb árat fizet.
Az igazi karakterdráma Bill és a Menyasszony közti végső leszámolásban csúcsosodik ki. Ahogy az a címből is sejthető, Bill meg fog halni a film végén, de a halál körülményei és minősége adja a katarzist, ami miatt a Kill Bill túlmutat egy átlagos bosszúfilmen. Az Elrabolva, vagy a John Wick nagyon jó bosszúfilmek egy azonosulható főhőssel, de a gonosz mindkét filmben megmarad egy egysíkú karakternek, Bill viszont egy olyan figura, aki féltékenységből és egy félreértésre alapozva tette azt, amit, ahogy a legtöbb érző emberi lény is tenné, így nem is igazán lehetne rá azt mondani, hogy gonosz volna. Egy katartikus jelenetben, amikor a Menyasszony belép Bill házába, hogy végre megölje, a jelenet bosszúfilmből egy másodperc alatt átvált egy családi drámába. A nézők szemében a Menyasszony már nem gyilkos, hanem egy anya, Bill már nem egy szemét rohadék, akit meg kell ölni, hanem egy apa, a jelenet pedig bosszútér helyett már egy játszótér, ahol együtt játszik a család. Ez a pillanata a filmnek a forgatókönyvírás csúcsa, aminek a drámaiságát Tarantino egyik másik filmjében sem tudta megismételni.
Amellett, hogy a film végén megkapjuk drámai katarzist, korábban is rengeteg emlékezetes pillanatot szolgáltat a Kill Bill. A korházban lévő jelenet Buckkal egyszerre beteg és vicces, az élve eltemetés a temetőben nagyon nyomasztó, a harc jelenetek pedig kreatívak és dinamikusak. Tarantino film révén rengeteg a fekete humor és a párbeszédek is zseniálisak, összességében az egész film tele van meglepetésekkel, mindezt úgy érték el a készítők, hogy rengeteg mindent lopkodtak össze a klasszikus harcművész filmekből, viszont ezt nem is próbálják tagadni. A film soundtrackje sem tartalmaz egyetlen eredeti számot sem, hanem más filmekből, vagy Ennio Moriccone-től emelték át őket, de ez is megbocsájtható, mert a hangulathoz rengeteget tesz hozzá.
A Kill Bill messze nem a legjobb Quetin Tarantino film, viszont szerintem bosszúfilmek között (amely egy viszonylag bot egyszerű filmes műfaj) egyértelműen ez a legjobb. Nem egy szimpla bosszúhadjárat megy végbe a játékidő alatt, hanem egy brutális érzelmi hullámvasút, amelyben van humor, akció és dráma. Az utóbbi 20 év egyik legjobb keleti tanmeséje ez a film.
Értékelés: 90%
