Mindig bámulatos, amikor a filmgyártás egy bizonyos pontján egy ambiciózus rendező megteremt egy új, addig teljesen ismeretlen filmnyelvet, amely újabb alapokat teremt a későbbi generációs alkotóknak. Ilyen alkotó például Alfred Hitchcock, aki az egész filmes pályája során a feszültség keltés mestere volt, a filmjei végén pedig sosem szégyellte egy mindent újraértelmező csavarral megkínálni a nézőket. Miután meghalt, rengeteg rendező kezdte lekoppintani az ő munkásságát, ugyanis az általa megteremtett filmes nyelv annyira mesteri volt, hogy számtalan történetet tudtak vele újra eladni. Ez azóta is egy annyira bevált recept, hogy mára már egy külön neve lett ennek a műfajnak, ez pedig a thriller. A spagetti western is hasonlóképpen terjedt el, a 60-as években Sergio Leone tette egy legendás zsánerré, ezzel megihletve rengeteg későbbi alkotó munkásságát.

A mai film rendezője, Quentin Tarantio is egy hasonló forradalmár, aki külön műfajt ugyan nem teremtett, de egy már meglévőt olyan szinten csavart meg, ahogy azt korábban senki nem tette. A Kutyaszorítóban és Ponyvaregény a gengszterfilmeken belül egy akkoriban nem megszokott történetmesélési módszerrel rendelkezett, nevezetesen a karakterek elképesztően sokoldalúak és rengeteg emlékezetes jellemvonásuk van, a cselekmény fő gerincét pedig a köztük lévő dinamika és a dialógusaik alkotják. A sztori javarészt a háttérbe van helyezve, a végkifejlethez pedig teljesen ad- hoc szerűen jutunk el a karakterek interakciói által, Tarantino ezt pedig rengeteg erőszakkal és káromkodással kíséri. Ez annak idején iszonyatosan megosztotta, mind a közönséget, mind a kritikusokat, de később rengeteg alkotó munkásságát inspirálta, többek közt Guy Ritchie-ét.

Tarantino mára egy rendező és forgatókönyvíró zseninek lett elkönyvelve, amit a 90-es évekbeli filmjei alapján jogosan érdemelt ki, ugyanakkor szerintem az új évezredben meglehetősen elfáradt, magához képest pedig nem tudott megújulni. A Becstelen Brigantyk és a Django elszabadul már túlzottan moralizálós és didaktikus lett, a Volt egyszer egy Hollywood pedig már egyáltalán nem viseli a rendező kézjegyeit és messze a legrosszabb filmje. Ennek ellenére ha kéne egy Tarantino filmet mondani a 21. századból, amellyel a rendező képes volt megugrani az addigi munkásságát, akkor az vitán felül a Kill Bill lenne. Ez messze az egyik legmegosztóbb, ugyanakkor szerintem az egyik legjobb filmje a rendezőnek és mivel Amerikai premier szerint az első rész ma lett bemutatva 20 éve, így ez remek apropó egy retro kritikára.

A történet egy klasszikus bosszú sztori, ahol a Menyasszony egykor a világ legjobb bérgyilkosa volt, viszont miután teherbe esik, kénytelen visszavonulni. Akkori mestere, Bill ezt egyáltalán nem nézi jó szemmel és a Vipera halálosztaggal karöltve felkutatja, majd fejbe lövi. Látszólag meg is hal, de végső soron csak kómába esik és négy év öntudatlanság után magához is tér. Mivel Bill ez által megölte a gyerekét és tőle is elvett négy évet, belekezd egy bombasztikus bosszúhadjáratába és csupán egyetlen cél lebeg a szeme előtt: meg akarja ölni a Vipera halálosztag tagjait, O-Ren Ishii-t, Vernita Green-t, Buddot, Elle Drivert, majd végül Billt.

Sokan hiszik azt, hogy a Kill Bill-nek két része van, pedig valójában ez nem így indult. Tarantino ezt eredetileg egy négy órás filmként akarta a mozikba küldeni, majd a producerek nyomására döntött végül úgy, hogy kettévágja, így született meg a Kill Bill 1 és 2. Összességében ezt a történetet inkább egybe nézve érdemes elemezni, külön-külön szerintem annyira nem értékelhetőek, így ebben a kritikában egy filmként fogom kezelni. 

A Kill Bill külsőségeiben egy B kategóriás film, a játékidő nagy részében pedig nem is akar ennél többnek tűnni. Tarantino rengeteg utalást tesz az előző évszázad klasszikus harcművész filmjeire, sőt olykor komplett jeleneteket és mondatokat lop el, amely alapján a Kill Bill bizonyos értelemben egy plágium, ez viszont végső soron egyáltalán nem válik a kárára, ugyanis ezt Tarantino egyáltalán nem gátlástalan lopásnak, hanem tiszteletadásnak szánja, de még ha ezt fel is rónánk hibának, akkor se számítana sokat, ugyanis a filmnek szinte minden más aspektusa tökéletes. 

A legemlékezetesebb jelenet talán az, amikor a Menyasszony megküzd a 88 eszementtel, hogy közelebb kerülhessen O-renhez. Ez egy fél órán keresztül tartó erőszak hullám, ahol abszurd módon sok vér folyik el, a japán harcosok hatásvadász viselkedése és ordibálása pedig már komikussá teszi az egészet. Tarantino itt egyértelműen a japán harcművészeti filmeket figurázza ki, amely kicsit öncélú, ugyanakkor nagyon szórakoztató. Egy ponton a film átvált Manga stílusba is amikor O-ren eredet történetét látjuk, ami szintén egy random húzás, mégis megvan a létjogosultsága a hangulat teremtés szempontjából. Tarantino folyamatosan tiszteleg és utalásokat tesz, ugyanakkor mer eredeti is lenni és Hattori Hanzo és az általa készített legendás szamuráj kardok kapcsán egy komplett mítoszt teremt meg. Hanzo megesküdött, hogy soha nem készít több szamuráj kardot, mégis amikor a Menyasszony felkeresi azzal, hogy kardra van szüksége Bill megöléséhez, kötélnek áll és újra alkot egyet. Egy legendás nagymester, aki esküt tett vajon miért szegte meg a fogadalmát? Valószínűleg azért, mert egy olyan "nemes" indulatot, mint a bosszú, még neki is muszáj tiszteletben tartania.

A szamuráj kultúra mellett, a kung-fu-ba is kapunk betekintést a film második felében, amikor a Menyasszony eltölt pár hónapot, vagy évet Pai Mei társaságában, aki valószínűleg a legszadistább mester valaha. Sugárzik belőle a bölcsesség és még öregen is hatalmas harcos, de a tanításai finoman szólva kegyetlenek, hiszen folyamatosan megalázza és a legkeményebb leckékkel illeti a Menyasszonyt, ezt pedig rettenetesen rossz nézni. Bármennyire is durvák ezek a jelenetek, ez egy nagyon fontos fordulópont a Menyasszony életében, ugyanis itt tanulja meg az öt pontos szívrepesztő technikát, amely a bosszúhadjárata során legalább olyan fontos fegyver lesz számára, mint a Hanzo által készített szamuráj kard. 

Hattori Hanzo és Pai Mei a két nagymestere a filmnek, a japán és a kínai oldal, amelyeket külön mutat be a Kill Bill, ugyanakkor valahol mélyen szembe is állítja őket és a két nép egymás iránti utálatát is szemlélteti. A japánok iszonyat dühösek lesznek, amint a másik nép szóba jön, a kínaiak viszont fölényesen kacagnak. 

Elképesztő mélység jellemzi a Kill Billt, ugyanakkor egy Tarantino filmről van szó, így nem maradhatnak el a remekül megírt karakterek sem. A Menyasszony valószínűleg az egyik legkompetensebb női karakter, akit valaha filmben láttunk. Sokan Ellen Ripleyt, vagy Sarah Connort hozzák fel példának, ha kiváló női akcióhőst kell mondani, a Menyasszonyt viszont valamiért nem emlegetik, pedig zseniális. Alapvetően egy hidegvérű gyilkos, aki élvezettel ölt az egész élete során, a motivációja és az anyai énje viszont szerethetővé teszi, Uma Thurman pedig soha nem volt a világ legtehetségesebb színésznője, de ebben a szerepben kiváló. 

A Vipera halálosztag öt tagja is remek. O-Ren Ishii karakteréből és sorsából derül ki, mi terel rá valakit arra az útra, hogy bérgyilkos legyen.

Vernita Green próbálja maga mögött hagyni a múltját és a családjának élni, viszont a bosszú hamar utoléri és a lánya szeme láttára meg is hal. Nem kapunk rá utalást, de ezek után a lánya is valószínűleg a bosszú, a gyűlölet és a gyilkosság útjára fog lépni.

Budd egy alkoholista vidéki suttyó életét éli, amely az egykori bérgyilkostól éles váltás, de valószínűleg csak szimplán próbált beilleszkedni a társadalomba és ennyi tellett tőle. Gyilkosnak kiváló volt, de polgári életet egyszerűen képtelen élni, így megragadt azon a szinten, hogy egy szutykos lakókocsiban éljen és egy még szutykosabb sztriptíz bárban dolgozzon kidobóként.

Elle Driver a film talán legutálhatóbb karaktere, aki mélységesen gyűlöli a Menyasszonyt, Billnek pedig folyamatosan próbál behízelegni. Mindenkit hátba szúr, ahol tud és valószínűleg ő az egyetlen szereplő, aki nem vonult vissza a gyilkos élettől, éppen ezért ő lakol meg a legjobban, de nem szimplán meghal, mint a többiek, hanem sokkal nagyobb árat fizet. 

Az igazi karakterdráma Bill és a Menyasszony közti végső leszámolásban csúcsosodik ki. Ahogy az a címből is sejthető, Bill meg fog halni a film végén, de a halál körülményei és minősége adja a katarzist, ami miatt a Kill Bill túlmutat egy átlagos bosszúfilmen. Az Elrabolva, vagy a John Wick nagyon jó bosszúfilmek egy azonosulható főhőssel, de a gonosz mindkét filmben megmarad egy egysíkú karakternek, Bill viszont egy olyan figura, aki féltékenységből és egy félreértésre alapozva tette azt, amit, ahogy a legtöbb érző emberi lény is tenné, így nem is igazán lehetne rá azt mondani, hogy gonosz volna. Egy katartikus jelenetben, amikor a Menyasszony belép Bill házába, hogy végre megölje, a jelenet bosszúfilmből egy másodperc alatt átvált egy családi drámába. A nézők szemében a Menyasszony már nem gyilkos, hanem egy anya, Bill már nem egy szemét rohadék, akit meg kell ölni, hanem egy apa, a jelenet pedig bosszútér helyett már egy játszótér, ahol együtt játszik a család. Ez a pillanata a filmnek a forgatókönyvírás csúcsa, aminek a drámaiságát Tarantino egyik másik filmjében sem tudta megismételni.

Amellett, hogy a film végén megkapjuk drámai katarzist, korábban is rengeteg emlékezetes pillanatot szolgáltat a Kill Bill. A korházban lévő jelenet Buckkal egyszerre beteg és vicces, az élve eltemetés a temetőben nagyon nyomasztó, a harc jelenetek pedig kreatívak és dinamikusak. Tarantino film révén rengeteg a fekete humor és a párbeszédek is zseniálisak, összességében az egész film tele van meglepetésekkel, mindezt úgy érték el a készítők, hogy rengeteg mindent lopkodtak össze a klasszikus harcművész filmekből, viszont ezt nem is próbálják tagadni. A film soundtrackje sem tartalmaz egyetlen eredeti számot sem, hanem más filmekből, vagy Ennio Moriccone-től emelték át őket, de ez is megbocsájtható, mert a hangulathoz rengeteget tesz hozzá. 

A Kill Bill messze nem a legjobb Quetin Tarantino film, viszont szerintem bosszúfilmek között (amely egy viszonylag bot egyszerű filmes műfaj) egyértelműen ez a legjobb. Nem egy szimpla bosszúhadjárat megy végbe a játékidő alatt, hanem egy brutális érzelmi hullámvasút, amelyben van humor, akció és dráma. Az utóbbi 20 év egyik legjobb keleti tanmeséje ez a film. 

Értékelés: 90%

Ha az ember aktívan elemez, illetve kritizál filmeket, sokszor fut bele abba a vitathatatlan ténybe, hogy valójában szinte az összes film életszerűtlen. A filmek cselekménye nagy hangsúlyt tesz a karakterekre, a látványra és a dialógusokra, amelyek nagy segítséget nyújtanak, hogy a néző egyszerűbben tudja megérteni a film mondanivalóját, viszont ezeket az eszközöket a filmkészítők sokszor alkalmazzák mesterkélten, például a dialógusokat úgy írják meg, hogy azok mindig a cselekmény középpontjára referáljanak, a szereplők cselekedetei és mondatai pedig ez által sokszor hatnak természetellenesen. Ez a fajta életszerűtlenség a filmek több, mint 80%-ára jellemző, ennek ellenére megbocsájtjuk, hiszen, ha a dialógusok és a cselekmény emberiek és természetesek lennének, a filmek hossza is a duplája lenne a megszokottnál. Rengeteg akciófilmre, vagy vígjátékra jellemző a szereplők kimért és lényegre törő párbeszéde, azonban ha ezek a való élethez hűen lennének megírva, például a szereplők elkalandoznának, össze vissza beszélnének és nehezebben értenék meg egymást, ahogy az a valóságban is történne, ezek a filmek messze nem lennének annyira szórakoztatóak. 

Ezzel ellentétben vannak olyan filmek, amelyek nem a megszokott eszközök által közlik a mondanivalójukat. Quentin Tarantino filmjeiben például a párbeszédek a cselekményből kifelé haladnak és nem a megszokott mesterkélt módon vannak megírva, ez által nem a legfogyaszthatóbb filmek a nagyközönség számára, mégis ott van a sokrétű mondanivaló a film mögött. Egy még extrémebb példa Tarr Béla Sátántangó című filmje, amely a maga 450 perces játékidejével a lehető legföldhözragadtabban, hosszan kitartott képekkel, minimalista párbeszédekkel közli az üzenetét. Az e fajta filmek nehezen megfejthetőek, és a nézőnek külön figyelmet kell rászentelnie, hogy megértse őket, de ha hajlandó rászánni a plusz energiát, maximálisan kárpótolva lesz (persze, ha az adott film nem egy elcseszett elme szüleménye, aki művészfilm rendezőnek képzeli magát). 

A most elemzett film, a Tavasz, nyár, ősz, tél... és tavasz is egy olyan mű, amelyet elemzői szemmel kell nézni, ha meg akarjuk érteni, hiszen ebben az alkotásban a jelenetek inkább szimbolikusok és festői képek által közlik a mondanivalót, mintsem direkt módon. A történet egy mester és tanítvány kapcsolatot mutat be, akik egy tó közepén úszó kolostorban élnek, az évszakok pedig jelképei a tanításoknak, illetve az élet ciklikusságát testesíti meg. A tanítványnak az életét a gyerekkorától kezdve követjük végig egészen addig, amíg ő nem lesz a mester. Az útja során rengeteget tanul az ártatlanság elvesztéséről, szerelemről és birtoklási vágyról, vezeklésről és végül a megvilágosodásról. 

A Tavasz, nyár, ősz, tél... és tavasz egy zseniális mestermunka, amely a távolkeleti filmektől már megszokott életbölcsességekkel van tele. Tartalmilag elképesztően gazdag filmről van szó és mindezt úgy éri el, hogy alig van benne párbeszéd, csupán a képekkel és a szereplők cselekedeteivel operál. A film összes mondata elférne egy A4-es lapon, de ez abszolút nem zavaró, sőt ez adja az igazi varázsát. A jelenetek tele vannak szimbolikával és asszociatív tartalommal, amelyet kétségkívül egy más fajta filmnézői szemszöggel lehet megfejteni, ez által ez a film nem mindenkinek fog tetszeni, ugyanis, ha valaki dialógusokra és szájbarágásra vár az csalódni fog. Néha nehezen érthető a cselekmény és a szereplők sem a megszokott filmes klisék szerint viselkednek, de szerintem ez a film még úgy is képes mély benyomást tenni, ha az ember nem érti 100%-ig, ugyanis az egész játékidőt áthatja a spiritualitás és a végtelen nyugodtság. Ahogy az élővilág és a kolostort körülvevő táj megjelenik a különböző évszakokban az gyönyörű, persze mondhatná az ember, hogy ennyi erővel egy természetfilmet is nézhetne e helyett, de ez a fajta szépség itt jelentéssel bír és szerves részét képezi a tanításoknak. 

A mestert O Jongszu játssza, akit a legtöbben a Netflix által bemutatott Squid Game öregjeként ismerhetnek, a tanítványt pedig a négy évszak alatt négy különböző színész. Mindenki nagyon jól játszik, de akiről a leginkább érdemes beszélni az Kim Ki-duk, aki a felnőttkori tanítványt játssza, mindemellett pedig ő a filmnek a rendezője is. Ő annak idején egy hatalmas botrányokat keltő rendező volt, ugyanis pár filmjében, többek közt ebben is állatkínzást ábrázolt, emiatt pedig párszor meg lett hurcolva az élete során, több országban pedig nem engedték bemutatni a filmjeit. Nyilván teljes mértékben megkérdőjelezhető, amit csinált, de szerintem, aki ilyen végletekig el mer menni, majd ezt felvállalva szembe mer menni a köpködő tömeggel, az igenis kőkeményen elhivatott a szakmája iránt. 

A film elején az állatkínzás elkövetése után kapja a gyerekkori tanítvány az első leckét, azaz, ha valaki egy ilyen bűnt elkövet, az már soha többet nem lesz ártatlan és az élete végéig cipelnie kell a terhét annak, amit tett. Később a szerelemről kapunk egy nem túl optimista tanítást, miszerint szeretet egyet jelent a birtoklási vággyal és a féltékenységgel, amely gyilkossághoz vezet. Itt a tanítvány megtapasztalja mindezt, emiatt a börtönt is megjárja, így pedig teljes mértékben elmondható, hogy egy tragikus életutat jár be, mégis később öregként úgy tér vissza a kolostorba, hogy bölcsebb, mint valaha. Mondanivaló terén az előbbiek alapján az élet folyamatos bűnök és kudarcok sorozata, amik miatt az ember szenved, viszont az idő múlásával egy ponton megtanulja felülértékelni az addigi életét, ez által pedig jobbá válni, majd végül mesterként bevégezni egy új tanítvánnyal karöltve. 

Elképesztő mélység és hihetetlen átélés jellemzi a Tavasz, nyár, ősz, tél... és tavaszt. Nagyrészt inkább művészfilmről van szó, de még azoknak is érdemes tennie vele egy próbát, akik alapvetően óckodnak a hasonló közlésmóddal rendelkező filmektől. Ettől az alkotástól garantáltan mindenki több lesz, mind lelkileg, mind szellemileg. 

Értékelés: 90%