Mostanság a filmgyártás során rengetegszer futunk bele abba a jelenségbe, hogy egy nagyon elismert filmnek folytatása készül. Ha van egy nézők által közkedvelt, nagyon jó ötleten alapuló és jó karaktereket mozgató alkotás, mint például a Galaxis Őrzői, a Pókember: Irány a pókverzum, vagy az Indiana Jones, annak borítékolható, hogy fog második, vagy éppen sokadik része készülni, hiszen egy résznél többet is ki lehet hozni belőle. Az előbb említett filmeknek idén jönni is fog a folytatása. Az a jelenség viszont 100-ból egyszer fordul elő, hogy egy középszerű, nem túl emlékezetes filmnek olyan második részt készítenek, amely felmossa a nézővel a padlót. A fene gondolta volna, hogy a 2011-es Csizmás a kandúrnak a folytatása lesz az a film, amelyre az utóbbi idők egyik legjobb animációs filmjeként fogunk emlékezni. 

Csizmás kandúr két társa, Perrito és Puha Pracli imádnivalóak, de ott van még a három medve is, akik a lehető legmellékesebb szereplőnek tűnnek, ám a film végére őket is remekül sikerül elmélyíteni. Aki viszont mindent visz az a Csizmást üldöző fejvadász farkas, aki konkrétan az elmúlt évek legjobb animációs főgonosza. Akárhányszor megjelenik, az ember ereiben meghűl a vér, erre pedig a hátborzongató kísérő zene még egy lapáttal rátesz. Kis túlzással egy horrorfilmbe illő figura. 

Netflix böngészés közben teljes mértékben nehéz belőni, hogy melyek azok a filmek, amelyeket tényleg érdemes-e megnézni, vagy inkább hanyagolni kellene. Persze mindenhol fel van tűntetve, a nézők százalékos értékelése, de ez a minőséget nem feltétlenül tükrözi, így kénytelenek vagyunk találomra dönteni. Ha szerencsések vagyunk akkor lehet találni olyan remek sorozatokat és filmeket, mint a Night agent és a Hustle, de sajnos kénytelenek leszünk átesni olyan gagyi fércműveken is, mint a Gyagyás gyilkosság 2 és a Prey.

Ha nem akarunk lyukra futni, akkor a legjobb megoldás utána olvasni, hogy melyik film a leginkább ajánlott a felhozatalból (ez a reklám helye a filmkritikusokhoz). Ebben a kritikàban egy olyan filmről lesz szó, amely az utóbbi hetekben jelent meg a Netflixen és egy egészen kellemes meglepetés volt, ez pedig a Sóvárgás.

A történet főszereplője Aoy, aki egy családi tészta étteremben dolgozik, de egyre inkább úgy érzi, hogy ki van égve és valami többre vágyik a szakmában. Egyszer csak lehetőséget kap, hogy egy nagyon tehetséges és ismert séf, Paul csapatában dolgozzon és ott többet tanulhasson a főzésről. El is kezdi a munkát, viszont hatalmas elvárásokkal szembesül, illetve Paul séf arrogáns és kegyetlen stílusa se könnyíti meg a dolgát, ennek ellenére nem adja fel. A hónapok során egyre jobban fejlődik és egyre nagyobb elismerésre tesz szert.

A Sóvárgás lényegében a tavalyi Menü című alkotás Thaiföldi testvérfilmjének is tekinthető. Rengeteg komponensben megegyeznek, például a hatalmas sikereket elért, de ugyanakkor agresszív és unszimpatikus séf figurájában, a fine dining főzési stílus kritizálásában és a kendőzetlen horror szerű hangulatban. Ilyenkor gondolhatná az ember, hogy a Sóvárgás egyáltalán miért egy jó film, ha egy korábbi filmből lop? Nos, sok elemet tényleg átemel, de azért is lesz végsősoron egy jó film, mert hozzáad egy kis távolkeleti filmes stílust, illetve egy egyedi, más filmekhez nem hasonlítható atmoszférát is sikerül teremtenie.

A cselekmény középpontjában Aoy és Paul séf rivalizálása van, hasonlóan van felvázolva ahogy a Whiplashben a mester és tanítvány viszony. Paul folyamatosan meg próbálja alázni Aoyt, de a többi beosztottjával se bánik másképpen és ez mind azért van mert a lehető legtökéletesebb ételeket akarja felszolgálni a vendégeinek, ennek érdekében pedig a kimerültségig hajtja őket. A valóságban ez a fajta maximalizmus az összes fine dining éttermet belengi és ez elképesztően abszurd, pedig csak szimpla főzésről lenne szó, de a séfek olyan irreálisan komolyan veszik, hogy a konyha egy diktatórikus intézménnyé válik. Ez a fajta kissé nyomasztó érzés azokba a jelenetekbe is át van ültetve amikor a vendégek elfogyasztják az ételeket, itt konkrétan olyan érzés fogja el az embert, mintha egy horrorfilmet nézne. Kicsit az a gondolat is felmerül ilyenkor, hogy ezek az ételek nem szívből és lélekből készültek, hanem merő rosszindulat közepette, kényszeres tökéletességre törekedésből, ilyenkor pedig az éves és a főzés már nem élvezhető.

Egy elképesztő jelenet során a film arra is rávilágít, hogy alapvetően a fine dining leves és egy átlagos zacskós leves között ízre semmi különbség nincsen. A valódi különbség, hogy az előbbi drágább és ez teszi különlegesebbé.

Ezeknek a gondolatoknak köszönhetően, a Sóvárgás már kapásból az egyik legemlékezetesebb főzős filmmé válik, ami az utóbbi években készült. Ami felróható neki, hogy nem a legeredetibb alkotás valaha. A Menü is egy horror szerű főzős film volt tavaly, ami kifigurázta a fine diningot és egy kellően utálható séfről szólt, a Sóvárgás pedig tagadhatatlanul ugyanezekből az elemekből merítkezik. Ez még nem is akkora baj, a film vége az, ami kicsit elszomorító. Túlságosan szentimentális és sablonos az utolsó 10 perc, amely során csupán annyit tudunk meg, hogy a család fontos. Sokkal mélyebb volt ezelőtt a történet, kár volt ennyivel befejezni.

Összességében az aktuális Netflix felhozatalból messze az egyik legérdekesebb darab a Sóvárgás. Magába szippant a hangulata, érdekes gondolatokat jár körül, Paul séf karakterének sorsa pedig tanulságos. Nem a legeredetibb darab valaha, bár szerintem ez nem róható fel neki, hiszen a mai filmek 80%-a folytatás, vagy újrafeldolgozás. Mindenképp érdemes megnézni!

Nem olyan régen lefutott a 2023-as év Oscar díj átadója, ahol a Filmakadémia kitűntette az általuk legjobban kedvelt filmeket 2022-ből. A legjobb film kategóriában az eddig megszokott módon abszolút vegyes műfajú filmeket jelöltek, többek közt látványra épülő block bustereket (Avatar: A víz útja, Top Gun: Maverick), nagy történelmi eseményeket feldolgozó alkotásokat (Elvis, Nyugaton a helyzet változatlan) és elképesztően mély drámákat (A Sziget szellemei, A Szomorúság háromszöge). Rengeteget lehetne azon vitatkozni, hogy melyik filmnek van a jelöltek között valójában méltó helye, illetve, hogy a győztes (Minden, mindenhol, mindenkor) jogosan érdemelte-e ki a legjobb film Oscar díját, de ez most nem az a pillanat. Ebben a filmkritikában a film minősége mellett valójában arra is szeretnék rámutatni, hogy a Filmakadémia néha mennyire jogtalanul mellőzi azokat az alkotásokat, amelyeket nemhogy jelölni kéne, de odaadni nekik a lehető legtöbb díjat. Remek példa az amikor a 2014-es Éjjeli Féreg című mesterművet nem jelölték a fontosabb kategóriákban, vagy a Drive-ot 2011-ből. 

Rengeteg mesterművet hanyagoltak az évek során. Mindez persze nem azt jelenti, hogy az Oscarnak minden áron viszonyítási alapnak kell lennie, ha egy remek filmet akarunk nézni, de ha már a legnívósabb díjátadóról van szó, akkor elvárja az ember, hogy minőségi darabokat díjazzanak. A tavalyi filmek között is természetesen volt egy olyan alkotás, amelyet 3 kategóriában ugyan jelöltek, de ezen kívül teljes mértékben elhanyagolt a Filmakadémia, ez pedig a Babylon. Amerikában ez a film kritikailag és pénzügyileg is hatalmas bukás volt, az Oscar pedig valószínűleg pont ezért is hanyagolta, de mindennek ellenére szerintem egy elképesztően mély és zseniális hangulatú filmről van szó, amely az 1920-as és 30-as évek Hollywoodjáról emlékszik meg. 

A történet a filmgyártás talán legnagyobb fordulópontjára fókuszál, nevezetesen a némafilmből hangosfilmbe való adaptálódásra. Ebben a környezetben ismerhetjük meg Mannyt, Nellie-t és Jacket, akik a tőlük telhető legjobb módon próbálnak elboldogulni a szakmájukban. Manny eleinte egy mellékes figurája Hollywoodnak, aki beszerzéssel foglalkozik és minden vágya, hogy részt vegyen egy film forgatáson, illetve, hogy itt fontosabb szerepet tölthessen be. Nellie egy kezdő némafilmszínésznő, aki elképesztően nagy tehetségének és bájának köszönhetően elég hamar nagy sikerekre tesz szert és mindenki őt akarja foglalkoztatni később a hangos filmekben is. Jack pedig egy hatalmas sztárja a némafilmeknek, mindenki őt szerződteti főszereplőnek, viszont a hangos film elterjedésével a karrierje hatalmas lejtmenetnek indul. 

A Babylon nézése során nehéz eldönteni, hogy ez a film valójában egy szerelmes levél Hollywood felé, vagy pedig egy hatalmas földbe döngölés. Összességében mindkettő. Rengeteg síkon értelmezhető a film és a karaktereken keresztül remekül érzékelteti azt a jelenséget, hogy ha a csúcson vagy és mindenki veled akar dolgozni, akkor a fellegekben fogod magad érezni, te leszel az örök sztár és Hollywood válik számodra az örök paradicsommá. Viszont, amint jön valaki aki egy kicsit is tehetségesebb, vagy ha kiöregszel, akkor hirtelen mindenki megfeledkezik rólad és egyre kevesebb munkád lesz, csődbe fogsz menni és mindenki át fog lépni feletted. Radikálisabban kifejezve, Hollywood vagy a mennyet, vagy a poklot jelenti sokak számára.

A sodró és lendületes hangulatának köszönhetően Hollywood úgy jelenik meg bizonyos jelenetekben, mint egy megelevenedett panoptikum, ugyanakkor sokszor elképesztően kegyetlenné és kendőzetlenné válik. A 18-as korhatár nem véletlenül van, ugyanis rengeteg a káromkodás, a vér és a meztelenség. Rögtön a film elején egy olyan bulijelenetben találjuk magunkat, amit a Wall Street Farkasa is megirígyelne olyan szinten túl van tolva a rengeteg drog és testnedv. Hatalmas a káosz, ugyanakkor maga a jelenet a zenének és a díszletnek köszönhetően beleég az ember fejébe. A film rendezője Damien Chazelle már korábban is bebizonyította, hogy remekül ért az atmoszféra teremtéshez, itt viszont abszolút a legjobbat hozta ki a filmjéből. 

A második jelenet már egy filmforgatáson játszódik, ami szintén egy epikus pillanata a filmnek. Itt már egyértelművé válik számunkra, hogy Hollywoodba ugyanolyan könnyű beivódni, mint ahogyan kiesni is, nevezetesen, az újonc Nellie karaktere egy másodperc alatt kiszorítja a porondról az addig többszörösen elismert színésznő társát. Mindemellett a statiszták és a stáb tagok semmibe vétele is hatalmas hangsúlyt kap, nem csak ebben a jelenetben, de később is ezzel kiemelve a filmezés negatív oldalát.

A három főszereplő sorsán van főként a történet fókusza, akik nem a legszimpatikusabb figurák, mégis a sztori végére meg lehet találni velük a közös azonosulási pontot. Nelliet Margot Robbie játsza, aki üstökösként robban be Hollywoodba és csak a némafilmekben, de később a hangosfilmekben is megállja a helyét ám később szembesül a hatalmas képmutatással és hajtással amit ez a szakma megkövetel, így eluralkodik felette a drog és a szerencsejáték függőség. Robbie zseniális alakítást hoz ebben a szerepben, élete messze eddigi legjobbját. Remélhetőleg ezek után még hasonlóan jó szerepekben tűnhet fel, hogy jobban kibontakoztathassa a tehetségét.

Jack Conrad ugyanazt a karriert futja be, mint George Valentin a Némafilmes című filmben, így vele kapcsolatban nincs nagy megfejtése a filmnek, mégis nagyon szomorú végig nézni azt amin ő keresztül megy. Brad Pitt magához képest korrektül hozza a szerepet, őt mindig jó látni hasonló karakterekben. 

Manny a film főszereplője, aki egyúttal a zöldfülű karakter is. Őt Diego Calva játsza aki eddig egy viszonylag ismeretlen színész volt, így itt talán kicsit idegennek is tűnhet, de talán pont ez is volt a film célja, hogy ráerősítsen arra, hogy ő nem egy bele illő tagja a közegnek. A történet végére ő egy segédmunkásból szépen lassan stúdió vezető lesz, de hamar megbánja ezt az utat, ugyanis a filmvilág egyik pillanatról a másikra őt is felemészti. Az ő sorsa egy olyan helyszínen tetőzik be, amely Hollywood legmélyebb poklát szimbolizálja, konkrétan egy pince rendszerben. Itt tűnik fel a Tobey Maguire által játszott maffia főnök is egy jelenet erejéig, akinek a jelenléte elképesztően félelmetes és fenyegető. 

A jelenetek helyszíne szempontjából a Babylon meglepően változatos. Már önmagában a végén lévő pince rendszeres jelenet is megérne egy misét, de maguk a bulijelenetek is olyanok, mintha egy másik világban lennénk, de kapunk egy hangos film rögzítéses jelenetet is ami a rengeteg csúcspont egyike. A filmgyártás fejetlensége, az emberek semmibe vétele és a hatalmas stressz itt nagyon jól átjön. Összességében pedig a korábban említett kendőzetlen stílus minden jelenetet áthat. Ez a hangvétel néhol kissé soknak is hathat a legtöbb nézőnek, talán ez is volt az a jellemző, ami az amerikai nézőknél kicsapta a biztosítékot, de az európaiak szerencsére szerették ezt a filmet. Magyarországon az embereknek már a Wall Street Farkasánál is egy erős plusz volt a durva stílus és ez a Babylonnál is megdobta a nézettséget. Ez a film ezt meg is érdemli, ugyanis a Hollywoodról, mint jelenségről ennél jobb alkotás aligha van. Ez az a film, aminek a Némafilmesnek kellett volna lennie 2011-ben, vagy a Volt Egyszer egy Hollywoodnak 2019-ben. Az Oscar díj hitelességéről az is sokat elmond, hogy ezt a két filmet rengeteg díjjal tűntették ki, míg a Babylont egyel sem, pedig ilyen film nem minden évben készül. Egyáltalán nem fog tetszeni mindenkinek, a hangulata sokaknak nem való, de a 2022-es évből messze ez az egyik legemlékezetesebb film.

Értékelés: 90%

Legutóbb, A Morbius című film kapcsán egyértelművé válhatott számunkra, hogy a Marvel nem halad túl jó irányba mostanság. A Bosszúállók: Végjáték megjelenése után az univerzumba rengeteg új karaktert hoztak be és a hatalmas hangsúlyt kapott a multiverzum, amiben rengeteg lehetőség van, ennek ellenére az összes filmben a felületesség és a debilség kerekedett felül. Mindemellett abszolút tét nélkülivé vált az egész történet és egy délutáni matiné benyomását kelti a szuperhősök története. A Pókember: Nincs hazaút kivételt képezett, de abban a filmben is a nosztalgia dobta meg igazán a film hangulatát, nem az eredetiség. Egy ekkora volumenű filmes univerzummal szemben ez talán túl becsmérlően és alaptalanul hangozhat, hiszen ezek a filmek pénzügyileg mindig is sikeresek voltak és hatalmas rajongótáboruk van, de aki gyakorlottabb filmnéző és elsősorban a történetet meg a karakterek mélységét veszi figyelembe, annak garantáltan ugyanez a véleménye. 

Amikor nem rég megjelent a Thor negyedik része kicsit talán bizakodóbb lett mindenki a Marvel kapcsán, hiszen ő a bosszúállók egy oszlopos tagja, aki nem mellesleg egy remek karakter is. Ugyan a Taika Waititi féle Ragnarök után volt egy kis félsz is, hiszen az egy iszonyatosan megosztó film lett, ráadásul ezt a filmet is ő rendezte, Christian Bale és Natalie Portman neve viszont feljebb tornázta az érdeklődést. 

A történet elejére Thor már megvált a korábban felszedett felesleges kilóktól és ereje teljében védelmezi az univerzumot a galaxis őrzői társaságában. Felbukkan azonban Gorr, az istenölő, aki nem meglepő módon az istenek kiirtásàt tűzte ki célul, így hát Thorra vár a feladat, hogy megállítsa. Valkűr és korg is hozzá szegődik, illetve felbukkan a semmiből Jane Foster is, aki csodával határos módon képes használni Thor régi pörölyét. 

A Szerelem és mennydörgés zsánerében hasonló film mint a Ragnarök, nevezetesen itt is inkább a vicces, paródia szerű hangulatra és a színes látványra helyezték a hangsúlyt. Taika Waititihez méltó módon csúcsra vannak járatva az agyament poénok és az eszement karakterek, de a drámai vonal sem marad el. Eleinte inkább poénos akar lenni a film, a második felére viszont teljesen mértékben megkomolyodik. Ez a hangvétel elsőre egy izgalmas filmet sejtet, de az igazság az, hogy a végeredmény abszolút felejthető és nem hagy mély benyomást a nézőben. A legszomorúbb hogy részben egy vígjátéknak van eladva a film de a poénok egyáltalán nem viccesek, többnyire erőltetettek a dumák, a szituációs poénok pedig békák és burleszkbe illőek. Személy szerint a filmen egyszer nem nevettem, kivéve az üvöltő kecskés poénon, amely már annyira kretén volt hogy nem lehetett kibírni röhögés nélkül. Sokadjára is nagyot ütött, többségében viszont az az érzés kerülgetett, hogy Taika Waititi a forgatókönyv írása közben egy percre sem erőltette meg magát, hanem az első gagyi duma ami eszébe jutott azt egyből beleírta a történetbe. Rá alapból is jellemző az improvizáció és hajlamos a forgatás közben kitalálni a párbeszédeket, de ez ebben az esetben hatalmas hátulütője volt a filmnek. Nem ártott volna kicsit jobban megírni és nem ad-hoc jelleggel kitalálni a dolgokat. 

Amíg a cselekmény eleje zajlik és éppen vígjáték a film műfaja, addig egyszerűen rém kínos az egész és minden egyes szereplő hülyét csinál magából. Chris Hemsworth lóg ki a legkevésbé és még mindig egy jó kiállású hős akit komolyan lehet venni, Natalie Portmantől viszont ennél többet vártunk. Ő 9 év után tért vissza először a Marvel filmekhez, ami az előzetesekben gigantikusnak lett ábrázolva, viszont a filmben egy kabaré az egész. Nagyon bénák a szövegei és a megjelenése is. Komolytalan ezt látni attól a színésznőtől aki annak idején lehozott egy Fekete hattyú szintű alakítást. A végére drámaian lett lezárva a karakter íve, ami erős lett de mire addig eljutunk, az nagyon hosszú idő. 

A játékidő felénél feltűnik Russel Crowe is Zeusz szerepében, aki pedig az abszolút mélypont. Érthetetlen hogy mi van vele mostanában de ezzel a filmmel már látványosan és visszafordíthatatlanul a ripacsság mètelye féle halad. Ebben is a legszomorúbb, hogy jópofának van ábrázolva és elvárják a nézőtől, hogy nevessen de egy jobb ízlésű ember ezen garantáltan faarcot fog vágni, sőt inkább szörnyülködni. 

Christian Bale is kicsit kérdőjel, hogy miért vállalt szerepet egy ilyen filmben, viszont ő kifejezetten jól játszik. Jól néz ki a sminkje, kellően fenyegető a jelenléte és a karaktere is sokkal érdekesebb mint a többieké. 

Pár jelenet erejéig feltűnnek a galaxis őrzői, akik kapcsán kicsit csalódás, hogy ilyen keveset szerepelnek. Ha vannak Marveles karakterek, akik tényleg jól meg vannak írva akkor azok ők, így kicsit jobb lett volna ha nagyobb hangsúlyt kapnak. 

A látványvilágban természetesen nem lehet csalódni, bár egy Marvel filmnél kérdőjel hogy ez mennyire számít dicséretnek mostanában. Mivel egy ilyen kaliberű alkotás költségvetése alsó hangon 100 millió dollár, így az hogy jól kidolgozott a látvány szerintem már nem róható fel kirívó pozitívumnak. Ráadásul manapság egy CGI-al túlfűtött film abszolút elveszik a többi között, hiszen a mozi tele van hasonló látványfilmekkel, a nézők ingerküszöbe pedig már teljes mértékben hozzá van szokva ezekhez. A Szerelem és mennydörgés kapcsán egy jelenet volt egyedülálló, amikor megérkeznek az istenölő bolygójára és fekete fehérre vált a film. Itt végre nem a robbanásokon és az akción volt a hangsúly, hanem a fenyegető hangulaton, ez pedig elképesztő volt. 

Összességében nehéz lebeszélni bárkit is a Thor: Szerelem és mennydörgésről, ugyanis aki imádja a Marvel filmeket, az úgyis meg fogja nézni és nagy valószínűséggel szeretni is fogja. A szokásos színvonalát hozza a képregény filmeknek, kellően látványos és akciódús ahhoz, hogy lekösse az egyszerűbb szórakozásra vágyó nézők figyelmét, aki viszont egy mélyebb, rétegeltebb filmre vágyik az messze kerülje el. A viking istenek világát a Ragnarökhöz hasonlóan felszínesen parodizálja, gyermeteg a humora és semmit nem tesz hozzá a Marvel univerzumhoz. Thor figurájához anno sokkal jobban passzolt az első rész király drámás hangvétele, amelyben szintén volt humor is de kellő mennyiségben és jobb ízléssel adagolva. Kicsit rejtély, hogy miért készült az ő figurájához egy negyedik rész, egyedül a nézettségi és bevételi számok alapján volt értelme, ha ezt az egy szempontot nézzük. 

Értékelés: 50%

Vígjátékokból általában a nyári moziidőszak idején kapjuk a legtöbbet, legyen az kicsit prosztóbb amerikai darab, akció-vígjáték, vagy szatirikus humorra és világlátásra építő film. Ilyenkor Hollywoodnak egyértelmű szándéka, hogy a pihenésre és a kikapcsolódásra alkalmas filmeket helyezze az előtérbe, mintsem a mélyebb tartalmakkal gondolkoztasson el minket, azt inkább az őszi időszakra tartogatja. Szokás szerint idén nyáron is heti rendszerességgel jelentek meg olyan filmek, mint a Thor: Szerelem és mennydörgés, a Jurassic World: Világuralom, a Lightyear és a Top Gun új része, amelyek céljukat elérve szórakoztatták a nézőket és nagyrészt sikeresek is voltak, viszont eredeti tartalommal és koncepcióval egyik se bírt, hiszen mind folytatás vagy előzményfilm volt. A dömping közepette egyedül a Gyilkos járat tűnt egy egyedi darabnak az előzetese alapján, amely egy szituációkra és karakterekre építő akció vígjáték lesz rengeteg ismert sztárral karöltve. David Leich neve különösen érdekessé tette, hiszen korábban ő rendezőként és producerként is sikeres blockbustereket tett le az asztalra a John Wick-től kezdve a Deadpool 2-ig, így az új filmjével talán mindenkinél megalapozta a lelkesedést. 

A történet főszereplője a Brad Pitt alakította Lady Bug fedőnevű titkosügynök, aki azt a megbízást kapja, hogy egy japán gyorsvonaton lévő aktatáskát kell megszereznie bármi áron. A táskát két másik ügynök, Mandarin és Citrom őrzi, akiknek egy rettegett maffiózónak, Fehér Halálnak kell visszaszolgáltatnia azt. Rajtuk kívül a vonatra keveredik még rengeteg egyéb kétes szándékú figura is, akik folyamatosan szabotálják a főszereplők akcióját, ezek által pedig a vonaton hatalmas káosz uralkodik el rengeteg akció és poén közepette. 

A Gyilkos járat egy Guy Ritchie stílusában előadott műfajkeverék, amely a rengeteg ügyefogyott karakterének és abszurd szituációinak köszönhetően kellően szórakoztató hangulatot teremt. Az egész cselekmény a vonaton játszódik elejétől a végéig ahol a szereplők mindegyike a táskát akarja, de a legtöbbjükre jellemző, hogy sokkal bénább annál, mint amennyire komolyan veszi magát. Dialógusok tekintetében egy kicsit Tarantino-s a film, akciókban pedig a John Wick-re hajaz, összességében rengeteg klasszikus film stílusát nyúlja le, de kicsit talán ez is adja a varázsát. Jók a poénok és szórakoztatóak a karakterek, innentől kezdve pedig az élmény már meg is van alapozva. Főleg a karakterekhez köthető szituációs poénok dobják meg igazán a hangulatot.

A színészek közül talán Aaron Taylor-Johnson remekel a legjobban, aki mostanra egy nagyon erős kisugárzású színésszé nőtte ki magát és minden bizonnyal továbbra is nagy jövő áll előtte, rajta kívül pedig Brad Pittet érdemes kiemelni. Ő a karrierje során rengeteg műfajú filmben szerepelt már és mindenhol bebizonyította, hogy ő sokkal több, mint egy egyoldalú szépfiú. A Gyilkos járatban inkább az ökörködős poénokra van kiélezve a karaktere, így látni őt pedig nagyon vicces és szimpatikus. Remek komikusi vénája van. 

Összességében az elejétől a végéig egy jól teljesítő vígjáték a Gyilkos Járat, az igazság viszont, hogy az előbbi Guy Ritchie-s hangulat csak felszínesen jellemző a filmre, sőt magukban a karakterekben és a cselekményben semmi mélység nincsen. A hasonló műfajú klasszikusokban, például a Blöffben vagy a Ponyvaregényben az összes szereplő egy legenda a mai napig és rengeteg oldalukat ismerhettük meg, itt viszont a frappáns neveken kívül nincsen szinte semmi emlékezetes a figurákban. Lady Bug egy peches figura, Mandarin a legprofibb bérgyilkos a filmben akinek tényleg van sütnivalója, Citrom pedig folyamatosan a Thomas a gőzmozdonyoban lévő dízelekhez hasonlítja a körülötte lévő rossz embereket. A három központi figuráról egyedül ennyit lehet elmondani, ez pedig rettentően kevés. Ha már Thomas a gőzmozdonyos hasonlatok, ez önmagában egy iszonyatosan nagy marhaságnak hangzik egy ilyen filmben, de ahhoz képest eleinte még vicces. Az egyetlen gond, hogy nagyon túltolják, az ember pedig értetlenül néz, hogy ezt miért kellett 20-szor hallania.

A cselekmény több szálból áll össze, kicsit talán túl is van írva, amely nem baj mert így elképesztően pörgős a film, ennek ellenére a végére mégis bot egyszerű a végső benyomás. A végén egy fordulat során kiderül, hogy valójában egyetlen ember irányította a háttérben az egész cselekményt, ez viszont sokkal csavarosabban van előadva, mint amennyire valójában érdekes. A szórakoztató hangulatból is sokat veszít a film az utolsó fél órára, így végső soron hosszabbnak is érződik a kelleténél. 

Akármennyi hibája is van a Gyilkos járatnak, haragudni mégse lehet rá mert a célját abszolút teljesítette. Egy vicces film,  amelynek a hangulata be tudja szippantani a nézőt. Összességében egy tökéletes nyári film, amely végre nem egy folytatás vagy előzmény történet, hanem egy önálló sztorit előadó független film. 

Értékelés: 70%

Nem rég felkerült a Netflixre egy az év elején mozikba került magyar film, az Unoka. A film címéből adódóan egy annak idején hatalmas botrányt keltett bűncselekmény sorozatot, az "unokázást" alapul véve mesél el egy történetet, amellyel egyszerre akar sokkolni és szórakoztatni. A bűncselekmény nagyrészt az idős emberek megvezetéséről és kisemmizéséről szól, hogy a csaló egy a hozzátartozójához kapcsolt hazug történet által próbálja azt elérni, hogy az áldozat önmaga adja oda neki a pénzét. Maga az alap ötlet egy jó kiinduló pont egy kiváló társadalom kritika elmeséléséhez, ugyanis az unokázás a kistílűségéből kifolyólag egy nagyon nyomasztó képet tud átadni, arról milyen világban élünk és hogyan bánunk egymással. Külön adaléka a filmnek, hogy mindez Magyarországba lett helyezve ahol sajnálatos módon az ehhez hasonló csalások már hétköznapinak számítanak, történjen az akármilyen szférában, vagy társadalmi rétegben. Az Unoka egy ehhez kapcsolódó prevenciós filmként mutat be egy fikciós történetet, amely eleinte komolyan is vehető és sokat lehet belőle tanulni, a végére viszont nem várt irányba kezd el haladni a történet.

A főszereplő Rudi nagyon szoros kapcsolatban áll a nagyapjával, aki egy kicsit már öreg és beteges de ettől függetlenül életvidám fickó. Egy napon a nagyapa hívást kap egy rendőrtől, hogy az unokája a saját hibájából autóbalesetet okozott és azonnali pénzre van szükség, hogy a sértetteket ki lehessen egyenlíteni. A nagyapa pánikba esve azonnal összeszedi az évek alatt összekuporgatott pénzét és odaadja az állítólagos rendőrnek, azonban hamar kiderül, hogy a baleset kitaláció volt, az unokának semmi baja és valójában csalók verték át őt. Ebbe lelkileg szinte teljesen belerokkan, Rudi azonban ennek hatására önálló nyomozásba kezd, hogy kézre kerítse a tetteseket.

Az Unoka az első 10 percben kőkeményen megadja az alap hangulatot az átverős jelenettel. Itt egy vágatlan 5 perces jelenetben láthatjuk, ahogy a nagyapa kétségbe esetten gyűjti össze a spórolt pénzét abban a tudatban, hogy az unokája veszélyben van, holott számunkra egyértelmű, hogy egy csaló veri át éppen. Ezt végig nézni elképesztően szívszorító és hátborzongató pontosan azért, mert aki egy ilyennek esik áldozatul az valószínűleg a hátralévő életében soha nem fog tudni megbocsátani magának, hiszen őt nem kirabolták, hanem gyakorlatilag önként odaadta valakinek a pénzét. A jelenet során Jordán Tamás hihetetlen alakítást hoz, ezzel együtt pedig ez az 5 perc talán az év legerősebb filmes pillanata. Az ezt követő lelki traumát is hatásosan ábrázolták film során, a végkifejlete pedig különösképpen erős lett, ami a nagyapa sorsát illeti.

Ezen szál mellett a legnagyobb hangsúlyt értelem szerűen a nyomozás kapja. Rudi egy szimpatikus karakter, az unokázást elkövető főgonosz pedig kellően utálható, viszont mindemellett pár olyan dolog hatalmas fókuszt kap, amely a történet szempontjából totálisan lényegtelen. Ami a leginkább szembetűnő, az a Döbrösi Laura féle gonosz multi cégekkel kapcsolatos történet szál, amely nem csak, hogy nem idevágó, de önmagában is egy lerágott csont, ha a jelentőségèt nézzük. Rudi nyomozásával kapcsolatban a legfurább, hogy túlságosan olajozottan megy neki minden, ezt pedig a kissé tutyimutyi fickóból nehéz kinézni és ez összességében életszerűtlenné teszi a karakterét.

A film egy másik pontján betekintést kapunk egy terápiára, ahol az unokázás áldozatául esett idős emberek üléseznek. Itt eleinte elképesztően erős párbeszédek hangzanak el az idősebb korosztály mai létjogosultságáról és az érvényesülni akarásukról, viszont ez után az ő történet száluk egy nagyon fura irányt vesz. Ők a terápia mellett egymással külön is összejárnak és légpuskával lőnek célba, hogy burleszkes hangulat keretein belül vezessék le a stresszt, a film végén pedig már akarva akaratlanul is komikus lett a jelenlétük. Az unokázás komolysága miatt őket látva kicsit olyan mintha egy teljesen másik filmbe csöppentünk volna, ez pedig rettenetesen lehúzza a film összképét. Önmagában ha a nyomozást kicsit jobban kidolgozták volna és kihagyják az öregek történet szálát, akkor egy első osztályú thrillert kaptunk volna, így viszont középszerű a végső benyomás.

Nagyon nem kell elkeseredni, ugyanis nem egy kihagyhatatlan filmről van szó az Unoka esetében. Egy olyan témát dolgoz fel amelyről korábban egyik másik alkotó sem készített filmet, emiatt pedig egyedülállónak is nevezhető a thrillerek és a magyar filmek között is. Az unokázás megjelenítése szívszorító és valósághű és ez különösen azért hatásos mert ez inkább a mi országunkban fellelhető fenomén. Rengeteg hibája és felesleges mellék szála van, de mindennek ellenére aki egy kis újdonságra vágyik az bátran pótolhatja.

Értékelés: 60%