Augusztus 7.-én az amerikai premier szerint 30 éves lett Clint Eastwood mára már legendás western filmje, a Nincs bocsánat. A műfaján belül egy hatalmas mérföldkőnek számít ez a film, ezt pedig úgy volt képes elérni, hogy a western akkoriban már egy haldokló filmes zsánernek számított. A John Wayne féle vasalt inges cowboyokkal teli filmes korszak a 60-as években végére már leáldozott, spagetti westernből pedig főleg Sergio Leone tudott valami forradalmit kihozni, ő viszont 1989-ben elhunyt, nélküle pedig már messze nem volt ugyanaz a műfaj. Mindezek után valószínűleg senki nem gondolta, hogy 1992-ben, évtizedekkel a western tündöklése után Eastwood egy olyan filmmel fog előállni, amely vitán felül az egyik legjobbja a műfajnak,  komoly mondanivalót tartalmaz és a mai napig hatásos. Az azóta eltelt 30 év alatt a  színvonalát talán egy western filmnek sem sikerült megismételnie, így bizonyos értelemben a Nincs bocsánat egy legendás korszaknak a lezárása. Annak idején a szakma is elismerte, ugyanis abban az évben ez a film nyerte a legjobb filmnek járó Oscar díjat.

A történet egy Big Whiskey nevű városban játszódik, ahol két bandita késsel elcsúfít egy prostituáltat. A sheriff megbünteti őket, viszont nem elég keményen, így a többi prostituált vérdíjat tűz ki a fejükre, ami William Munnyt, barátját Nedet és a harmadik társukat, Schofield kölyköt hamar elkezdi érdekelni. William évekkel korábban bérgyilkos volt, aki a felesége miatt akasztotta szögre a pisztolyát, az asszony halála óta pedig a gyerekeivel él egy farmon. Ugyan korábban könyörtelen bandita volt, mára már viszont egy megfáradt vén ember, a társai pedig szintén kissé alkalmatlanok a feladatra, pénz hiányában viszont elindulnak Big Whiskey felé, ahol a két banditán kívül a helyi Sheriffel, Little Billel is meggyűlik a bajuk. 

A Nincs bocsánat azért lett egy korszak alkotó film mert talán a legnagyobb igazság tétel a western filmek között. Sokak körében nagy téveszmét jelent maga a vadnyugat, ugyanis a John Wayne filmek, legyenek akármennyire is korszak alkotóak, valójában egy hazug mítoszt adtak el annak idején a cowboyokról. Az összes szereplő kivétel nélkül élére vasalt, elegáns ruhában jelent meg és stílusos pisztoly pörgetés közepette írtotta az ellenséget, amely inkább meseszerű és nagyon távol áll a valóságtól. Sergio Leone filmjeiben is a lírai hangulatnak köszönhetően inkább egy mítizált világot kaptunk, ahol a cowboyok legendának számítottak és itt jön képbe a Nincs bocsánat, amely az előző példákkal ellentétben kendőzetlenül és őszintén mesél a vadnyugatról és az ott élő emberekről. A film szerint a William Munnyhoz hasonló banditák valójában nem a természetükből fakadóan voltak vágányok és nem ösztönből tudtak olyan könnyen embert ölni, hanem azért mert szinte állandóan be voltak rúgva. Gyakorlatilag minden egyes balhé és gyilkosság előtt lehúztak egy üveg whiskeyt, de ezen kívül is állandóan részegnek kellett lenniük, hogy ha valaki váratlanul rájuk támad, akkor hideg vérrel tudjanak reagálni. 

Ehhez kapcsolódóan elképesztően mély benyomást kapunk arról is, hogy valójában milyen érzés embert ölni és mekkora súlya is van. A régi westernekben ha valaki meghalt, az grandiózus volt, a Nincs bocsánatban viszont nyomorúságos. Van egy jelenet, amikor megtörténik egy gyilkosság, ahol az elkövető nem ivott előtte, ezt követően pedig összeomlik egy kisgyerek módjára elkezd sírni, egy másik jelenetben pedig William Munny lehúz egy üveg töményet és utána terminátor módjára kezdi el írtani az ellent. Ebből fakadóan az egész western mítosz, amit eddig legendásnak tartottunk valójában nem más, mint egy hatalmas alkoholizmus, ez pedig elképesztően mély nyomot hagyott a hőseinken. 

Az egyik mellék szálban, a Richard Harris alakította Angol Bob az a karakter, aki egy legendás pisztoly pörgető hírében áll, azonban hamar kiderül, hogy ez csak egy elterjedt hazugság róla, ugyanis Little Bill egy ponton rettenetesen elveri és megalázza, ez pedig egyáltalán nem a hozzá kapcsolt hős figurához méltó. Little Bill pedig azért érdekes, mert egy erőszakos, olykor tenyérbemászó figuráról van szó, aki a hatalmával visszaélve egy fasiszta rendszert alkalmazva irányítja Big Whiskeyt, mégis képes megtartani a köztiszteletben álló Sheriff titulusát. Ez egyáltalán nem a régebbi westernekben szereplő jóságos karakter benyomását kelti, hanem sokkal közelebb visz minket a valósághoz és mélyebb betekintést kapunk a mértéktelen hatalom ittasságról. 

A Nincs bocsánat talán azért is tud ennyi mindent elmondani a western mítoszról, mert maga Clint Eastwood rendezte, aki korábban elég sokszor játszotta el a titokzatos pisztolypörgető karaktert, ezért van érzéke a műfajhoz. A teljesítménye azért is elképesztő, mert egyszerre rendezte és a főszerepet is ő jatszotta el, ezt pedig a jövőbeni filmjeinek nagy részében se csinálta másképp. Maga Munny figurája hasonló, mint az összes többi Eastwood karakter, egy szikár, morcos, kiégett ember, aki csak muszájból nyúl újra a fegyveréért, de már gyilkosnak se jó, mert annyira megöregedett. Egyedül a film végén lévő jelenetben válik a régi önmagává, miután már túl van egy üveg whiskeyn és egy hátborzongató jelenetben készül legyilkolni mindenkit aki él és mozog. 

Akik szeretik a western filmeket és esetleg még nem látták a Nincs bocsánatot, azok számára kötelező ez a film. Egy nagyon őszinte darab, ami emberien mesél az akkori korszakról, tele van ikonikus és érdekes karakterekkel és fantasztikus színészi játékkal. Bizonyos értelemben nevezhetjük az utolsó western filmnek is, hiszen az utóbbi 30 év alatt egyik western sem tudta megugrani a színvonalát. Egyedül talán a Jesse James meggyilkolása, a tettes a gyáva Robert Ford és a Csontok és skalpok közelítette meg, de ettől függetlenül a Nincs bocsánat maradt azóta is a legdrámaibb. 

Értékelés: 100%

A boxoló karrier filmek valószínűleg azért ennyire közkedveltek, mert egyrészt a legtöbb esetben egy igaz történeten alapuló érdekes történetet mesélnek el, mindemellett pedig elképesztően nagy motivációval képesek hatni ránk. Akárhol is tart az életünk, sokszor érezhetjük azt, hogy nincs erőnk tovább menni, ennek leküzdésére pedig látnunk kell magunk előtt, hogy valójában mi az amiért küzdünk és miért olyan fontos, a saját civil életünkből felgyülemlő feszültségeket pedig meg kell tanulnunk ütőerővé transzformálni és tovább küzdeni, ahogyan azt egy boxoló is tenné. Magának a sportágnak a szíve és lelke valószínűleg ebben az életérzésben rejlik, de a kötelező show elemek, a boxolók megjelenése és a szemünk láttára történő erőszak is rengeteget dob rajta. 

Egy ehhez kapcsolódó témát filmre vinni elképesztően hálás feladat ugyanis a valóságban a leghíresebb boxolóknak hihetetlen és felemelő élet történetük van, legyen az Jake LaMotta, akiről a Dühöngő bika készült, vagy Micky Ward, akiről a Harcos, de lehetne példálózni fikciós történettel rendelkező filmekről, mint a Millió dolláros bébi és a Rocky. Ezek a filmek kötelező jelleggel ajánlottak és ugyan rengeteg történet elemben hasonlóak, mégis külön külön tudnak valami újdonságot átadni, amelyet más műfajú film aligha tudna.

2022 áprilisában az HBO-n megjelent egy box film The Survivor címen amit egészen ismert színészek fémjeleznek, mint például Danny DeVito és Ben Foster, illetve az a Barry Levinson rendezte akinek az Esőembert és a Jó reggelt Vietnám!-ot is köszönhetjük. Ez a film teljesen a fű alatt érkezett és azóta szinte ismeretlen is maradt ami meglepő, hiszen az alap története elképesztően érdekes, illetve az előzetes is egy izgalmas filmet sejtetett, fura, hogy nem lett felkapva. Külön érdekesség, hogy bizonyos jeleneteit Budapesten forgatták 2019-ben.

Az igaz történeten alapuló film főszereplője Harry Haft, aki a negyvesen évek Amerikájában éli mindennapjait boxolóként. A második világháború során koncentrációs táborokban volt fogva tartva és boxolásra volt kényszerítve a többi rab társával együtt, hogy a náci tisztek szórakozásból fogadhassanak rájuk mindezek előtt pedig a szerelmétől is el lett választva. Ezek után szökött át az óceánon, és pár év alatt ismert boxolóvá küzdötte fel magát, mind emellett pedig a barátnője után is folyamatosan kutatott sikertelenül. Egyszer csak a karrierje elkezd alábbhagyni és egyre kevesebb ajánlatot kap, ennek hatására pedig felkeres egy újságírót, akinek elmeséli a táborokban történt élményeit, hogy újra címlapra kerülhessen. Hamar kiderül, hogy a hírnév csak egy álca, ugyanis a célja az, hogy a rég elvesztett szerelme a címlapok által nagyobb eséllyel tudja meg, hogy Harry életben van és újra együtt lehessenek. 

A Survivor története a főszereplő kilátástalan küzdelmét mutatja be, ugyanis a hírnévért kőkeményen meg kell küzdenie, illetve azt semmi nem garantálja, hogy a szerelme egyáltalán életben van. Ez a szituáció elképesztően nyomasztó és megható, egy fantasztikus filmet ki lehet hozni belőle, ezt viszont Barry Levinson sajnálatos módon nem tudta megugrani. Hiába van potenciál a történetben, a kerek egészet nézve túlságosan sok hatásvadász és patetikus eszközzel operáló filmről van szó, amely néhol unalmassá válik. 

Szerkezetileg a Survivor felváltva mutat be két történet szálat, Harry edzéseit, hogy felkészüljön a Rocky Marciano elleni mérkőzésre, illetve a háború alatti élményeit a koncentrációs táborokban. Önmagukban a táboros jelenetek rengeteget mentenek a filmen, itt ugyanis Harry az életéért boxol és nem veszíthet, a rabtársait viszont a halálba kell küldenie. Ezeket a képsorokat a Schindler listájához hasonlóan fekete fehérben láthatjuk és egyértelműen ezek a legjobb jelenetek. Itt az egyik náci tiszt, Schneider veszi szárnyai alá Harryt, hogy az ő keze alatt boxoljon, a kettejük közti viszony pedig a titulusaik miatt megmarad ellenségesnek mégis bizonyos értelemben egy mester tanítvány kapcsolat is kialakul.

A mérkőzésre való felkészülés illetve a box meccsek jól össze lettek rakva, sokat viszont nem tölt el velük a film, inkább a szerelmi szálból kapunk rengeteget, ugyanis miközben edz, megismerkedik egy másik nővel és egy dilemma merül fel azzal kapcsolatban, hogy érdemes-e tovább harcolnia a régi szerelméért, vagy kezdjen új életbe. Önmagában ezzel a történet szállal nem lenne gond, az viszont egy hatalmas probléma, hogy túl sokat időzik el rajta a film és nagyon erőltetetten akar folyamatos impulzusokat adni a nézőnek. Harry rengeteget szenved a dilemma miatt, ráadásul a táborban való élményei is folyamatosan kísértik és előbukkannak a tudatalattijából, amik hatására sokszor összeomlik. Ebben a két érzésben a Survivor megállás nélkül dagonyázik és nem tudja hol az elég, a végére már túlzottan is szenvedőssé válik.Egyetlen dolog miatt megéri átverekednünk magunkat az érzelgősebb részeken, az pedig a film végén lévő találkozós jelenet. A hangulat ugyanúgy szentimentális marad, viszont itt a katarzis működik és egy rossz szavunk nem lehet, emellett pedig a legvégén elhangzó vicc is ad egy pozitív végkicsengést. 

Színészi alakítások terén a náci tiszt szerepében feltűnő Billy Magnussen kellően fenyegető, Danny DeVito hozza a kötelezőt, Ben Foster pedig egyenesen elképesztő. Hollywoodban ő egy sokat fogalkoztatott színész, mégis valahogy azt lehet érezni vele kapcsolatban, hogy igazán még nem futott be és sokkal több mindenre érdemes. Ez után a film után remélhetőleg több főszerepet fog kapni. 

Összességében a Survivor nem feltétlenül nevezhető box filmnek. Itt a sport csak egy mellékes eszköz, amely Harry sorsának a bemutatására szolgál, ez pedig azért sajnálatos, mert ha többet kaptunk volna ilyen jelenetekből, talán jobban átérezhettük volna a karakterét és a cselekmény is izgalmasabb lett volna. Műfajilag ez inkább egy romantikus dráma, tehát aki egy Dühöngő bika szintű filmet vár az csalódni fog. Az egy harmada a szentimentális jelenetekből áll, ez pedig sokaknál kicsaphatja a biztosítékot, ennek ellenére egyszer érdemes megnézni a Survivort. Egy nagyon érdekes, nem mindennapi történet, amely tele van nyomasztó pillanatokkal és egy remek befejezéssel.

Értékelés: 60%

Horror filmekkel mostanában nem állunk túl jól az tény, hiszen az utóbbi évtizedben olyan alkotást alig láttunk amely sok évvel később is emlékezetes maradt, olyat pedig végképp nem amely kultusz filmmé vált. Zsigerekig hatóan egyedül Ari Aster tudott valami újszerűt mutatni az Örökséggel és a Fehér éjszakákkal, rajta kívül pedig Jordan Peele rakott le élénk olyan horror szatirákat, mint a Tűnj el és a Mi. Ezeken kívül jobb híján a jump scarre, vagy az ész nélküli hentelésre alapozó filmek jutottak nekünk, amelyre a legtöbb néző így is ugrik emiatt pedig szűnni nem akaró mennyiségben készülnek. Ez a tendencia nem is annyira meglepő, elvégre mély mondanivalót nehéz beleszőni egy horror filmbe igény pedig amúgy sincsen rá, így jobb híján azzal kell beérni ami van. 

Az idén nyáron megjelent Fekete telefon az előzetese alapján egy Az és Stranger things koppintásnak tűnt, a korszak, a gyerek szereplők és a cirkuszi főgonosz miatt. Emiatt teljesen ötlettelennek tűnt, ami viszont sokat dobott a hírnevén, az a történetet jegyző Joe Hill neve, aki Stephen King fia, a szereplők közül pedig Ethan Hawke keltette fel leginkább az érdeklődést a főgonosz szerepében. 

A történet egy Amerikai kisvárosban játszódik, ahol sorozatosan tűnnek el a fiatal iskolás gyerekek a környékről. Semmi nyom nem marad utánuk csak egy fekete lufi, a rendőrség pedig gyakorlatilag tehetetlen. A főszereplő srácot, Finneyt is túszul ejti a portyázó néven ismert rabló és napokra a pincéjébe zárja, ahol egy működés képtelen fekete telefonon keresztül tud kommunikálni a túlvilágon élő szellemekkel, akik a segítségére lesznek. 

A film a 70-es évek végén játszódik és korrektül idézi meg az akkori hangulatot, autentikus díszlettel és korabeli zenékkel. Rengeteg ismerős sláger hangzik el, épp úgy mint a Stranger things-ben, ami viszont az igazi atmoszféráját adja a filmnek, azok a gyerek szereplők és a korosztályukhoz köthető problémák. A "bullying" az iskolákban, illetve a szülők általi elnyomatás hatalmas fókuszt kap, a rendező Scott Derrickson pedig kendőzetlenül ábrázolja az ehhez kapcsolódó jeleneteket. A bandába verődő gyerekek puszta ököllel verik meg a főszereplő srácot amíg az vérezni nem kezd, az alkoholista apuka pedig nadrágszíjjal veri el a lányát. Ezek sajnos elég sok helyen hétköznapi esetnek számítanak, éppen ezért a filmben legalább ugyanannyira sokkolóak, mint az portyázóhoz köthető ijesztő jelenetek. 

Ha már az elrablásnál tartunk, Finney pincében való sínylődése van annyira nyomasztó, hogy egy percre se unatkozzunk, elvégre napokon keresztül össze van zárva egy pszichopatával aki elmebeteg "rossz kisfiús" játékokat akar vele játszani. Itt önmagában a szituáció és a helyszín a félelmetes, nem maga a portyázó, nem mintha baj lenne vele, de a karaktere nincs eléggé elmélyítve. Nem tudjuk meg miért lett pszichopata és, hogy a különféle maszkjai mit szimbolizálnak, Ethan Hawke viszont van annyira autentikus ebben a szerepben, hogy ezt meg lehessen bocsájtani. 

Ami egy remek aspektusa a történetnek, hogy Finney a pincében szinte sose omlik össze mentálisan, hanem feltalálja magát és egy vagány, karakán karakter kerekedik belőle a végére, a jellemfejlődését pedig a szellemeknek köszönheti, akikkel a telefonon keresztül kommunikál. Ezek a beszélgetések eleinte nagyon furák, a telefon eredete pedig nincsen túlmagyarázva, ez viszont kicsit elvesz a film mélységéből.

Amibe még bele lehet kötni, az a film végén lévő fordulat, ahol az egyik karakterről kiderül hogy sokkal több létjogosultsága van, mint ahogy az elején tűnt. Bizonyos értelemben a semmiből jött, másrészt pedig egy lyuk a történetben. A másik fura dolog az Finney húgának a paranormális képessége, ami egy szokásos King eleme a sztorinak, de ennek sincs szinte semmi eredete. 

Összességében nem túl mély film a Fekete telefon, mégis a mostani horror felhozatalból messze kitűnik, mert nem a szokásos ijesztegetős, hentelős formulát követi. Van benne egy-két jump scare, de nem csak azzal próbál operálni, hanem az atmoszférával és a karakterekkel, ugyanakkor túlvállalni se akarja magát és nem akar minden áron egy Örökség szintű kultfilm lenni. Csak szimplán, ízlésesen elmesél egy történetet, amely a maga jogán, önállóan akar létezni és hatni. 

Értékelés: 75%

A mai világban rengeteg ember abban a tévhitben van, hogy aki pszichológushoz jár az beteg. Szinte mindenki ment már keresztül érzelmi válságon az élete folyamán, de ez ügyben sokan mégse kérnek segítséget, mert vagy szégyellik bevallani, hogy nincsenek jól, vagy nem is fogják fel az állapotukat. Sokak véleménye negatívan vélekedik a szakmáról, mert időpocsékolásnak és önsajnálkozásnak tartják ha terápiára járnának, amit pedig a pszichológus mond, az mind belemagyarázás, viszont ez összességében nem igaz. Akit valami nyomaszt, annak a múltjában közrejátszott egy olyan esemény vagy emberi kapcsolat, ami az adott irányba terelte az állapotát, ennek a kezelésére pedig a pszichológus specializálódott, ő az egyetlen szakember, aki keresztül tud vinni bárkit egy krízisen, vagy legalábbis könnyíteni az állapotán. Egy biztos, hogy a saját lènyünk sérültebb részeinek feltárására nem kis bátorság kell, aki viszont erre vállalkozik az nagyobb eséllyel lesz jobban, mert tudni, hogy mi miért történt az mindig jobb, mint nem tudni. 

Magának a szakmának, a pszichológusoknak és az emberi elme működésének a bemutatására a Terápia című HBO sorozat tett kísérletet 2012-ben és összességében azt lehet mondani, hogy talán ez a legszínvonalasabb próbálkozás ebben a témakörben. Külön öröm, hogy egy magyar produkcióról van szó, amire sikerült megszerezni, a magyar filmgyártás legjobb színészeit és rendezőit, ezzel a csillagos egekig növelni a színvonalat. Az Aranyélet, a Tanár és a Mi kis falunk féle sorozatokkal teli dömping mellett a Terápia méltatlan módon kevésbé ismert, pedig minőségben messze felülmúlja a legtöbb jobban menő külföldi sorozatot is. Egy nagyon mély és nehéz mondanivalónak a közvetítésére vállalkozik amit maximális színvonalon teljesít. Rengeteg féle ember típust mutat be, hogy min mennek keresztül és hogyan boldogulnak a nehéz helyzetből való kilábalással, bemutatja, hogy a pszichológus hogyan viszonyul a pácienseihez, illetve hogy magának a pszichológiának mennyi létjogosultsága van. Korábban talán csak a Mindhunter boncolgatta ilyen mélyen ezt a témát, de a Terápiában sokkal jobban kézen fogható a szakma mibensége.

 A 40 részes történet az elejétől végéig egy pszichológus rendelőben játszódik, ahol András fogadja a betegeit. Hétfőn Laura jár hozzá, aki az emberekkel való kommunikációján akar dolgozni. Kedden Máté a jól menő vállalkozó, aki korábban rengeteg alkalmazottjának az elbocsájtására kényszerült, emiatt pedig szörnyű bűntudat gyötri. Szerdán a 16 éves kamasz lány, Zsófi fordul hozzá, aki a magánéleti válságát a sportban éli ki, csütörtökönként pedig egy házaspár, Petra és Tamás jár hozzá párterápiára. András az egyik legjobb pszichológusnak számít az országban, azonban az új páciensek kezelése közben elkezdi azt érezni, hogy kiégett a szakmájából ami miatt rengeteg hibát vét, emellett pedig feleségével és gyerekeivel sincsen jó viszonyban, így hát péntekenként ő maga is elkezd terápiára járni régi ismerőséhez, Àgneshez, aki korábban a mentora volt. 

Egy helyszínes történet lévén a Terápia inkább a karakterekre és az interakciókra helyezi a hangsúlyt. Nem egy meghökkentő pillanata van a sorozatnak, amely során elakad az ember lélegzete, hiszen az emberi jellem legmélyebb szintjeibe nyerünk betekintést, amelynél sokszor nincs félelmetesebb, hiszen magunk se tudhatjuk bennünk mi lakozik. Az összes páciensről olyan dolgok derülnek ki, amelyre eleinte nem is gondolunk, némelyik feltárt múlt szívderítő és felemelő, olykor viszont szomorú és nyomorúságos, ebből kifolyolag a Terápia olyan mint egy fejben játszódó nyomozás, ahol a sérülések eretetét kutatjuk.

Laura történet szála nem feltétlenül a személyisége miatt érdekes, hanem inkább azért mert a legelső részben bevallja Andrásnak, hogy szerelmes belé, ezt pedig egyikőjük sem tudja megfelelően kezelni. Ő alapvetően is egy kaján típus aki a szexualitásával tud a leginkább közeledni és kommunikálni egy emberrel, András pedig a szabályokkal szembe menően elkezd felé közeledni. A feleségével, Judittal való házassága már alapból is lejtmenetben van, így a Laurával való viszonya adja a végső konfliktus forrást, amely felveti a válás megoldását köztük. 

Máté történet szála talán a legerősebb. Nagy Ervin játssza a szerepét, amely kicsit elrettenő lehet azok számára, akik túltoltnak érzik a jelenlétét a filmgyártásban, de ebben a szerepben fantasztikusat alakít. Egy önelégült, macsó üzletemberről van szó, aki az elbocsájtások miatt bűntudatot érez, ezt viszont dicsekvéssel próbálja leplezni. András és közte a felszín alatt riválizálás alakul ki, amely sokszor a terápia kárára megy, a végére viszont sikerül valamit elérniük, amely lélegzetelállító hatással bír. A monológ, amely a 37.-dik részben van talán az egyik legerősebb pillanat a sorozat gyártás történelmében, itt ugyanis a pszichológia létjogosultságát feszegetik a szereplők és elképesztő érveket hoznak fel.

Zsófi egy korához képest nagyon érett de kiszámíthatatlan karakter, akinek a szüleihez és az edzőjéhez való viszonya önpusztító hajlamhoz vezetett. András kedveli őt és nagy bizalom alakul ki kettejük között, kivéve akkor amikor Zsófi a labilis állapota miatt a legváratlanabb pillanatokban fel nem robban. Neki egyedül a sport jelenti a kapaszkodót, viszont a törött karja miatt valószínűleg nem vehet részt egy versenyen, ami a jövőbeli karrierjének egy fontos állomása lenne.

Petra és Tamás kapcsolata hatalmas válságba torkollott a közeledő második gyerek miatt, amelyet csak az egyik fél szeretne igazán. Egyiköjük se tudja, hogy érdemes-e folytatni ezt a házasságot, hiszen Petra sérült lelki állapota miatt Tamás is szenved és rengeteg a veszekedés a már meglévő gyerek miatt is. Ez a dilemma Andrásnak is hatalmas fejfájást okoz, milyen irányba is terelje a terápiát. 

Maga András karaktere sokszor megkérdőjelezhető, ugyanis amikor terápiát tart, a megnyerő stílusával elképesztően jó és bensőséges viszonyt tud kialakítani a pácienseivel, viszont az irodán kívül egy nárcisztikus és kiégett alak, aki nehezen jön ki az emberekkel, illetve a saját családjával. Amikor Ágneshez jár, ott is teljesen leveti a pszichológusi szerepet és egy hárító, makacs emberré válik, akivel olykor nehéz szimpatizálni. Ez a kettősség adja a hitelességét is a karakterének, ugyanis a hibái a legtöbb emberre hasonlóan jellemzők lehetnek.

A színészek közül nagyon nem is lehet senkit kiemelni, ugyanis kivétel nélkül mindenki elképesztő alakítást nyújt. Egy ilyen sorozatban ez alapból is létfontosságú elem, de senki nem lóg ki egy másodpercre sem. Mácsai Pál telitalálat volt a főszerepre, Sztarenki Dóra alakítása sokkolóbb nem is lehetne, de a pár perces szerepekben feltűnő mellékszereplők is fantasztikusak. Az egy helyszínes megoldás miatt ez bármikor lehetett volna a világ legunalmasabb sorozata, ennek ellenére izgalmasabb és pörgösebb, mint a legtöbb mai akció film. A hétköznapi helyszín és beszélgetések azok, amik adják a hatását, ugyanis amin a szereplők keresztül mennek akár velünk is megtörténhetnek, az öt páciens jellemei és problémái pedig annyira különbözők, hogy mindenki találhat valakit, akivel azonosulni tud. Máté bűntudata, Zsófi bizonytalansága, Petra és Tamás kapcsolati válsága nem ritka eset, épp úgy ahogy András bizalmatlansága saját maga és a szakmája iránt. Laura a legkevésbé érdekes páciens, ami a problémáit illeti, mégis egy kulcsfontosságú karakter, hiszen egy fontos lépést jelent Andrásnak, hogy merre induljon tovább az élete folyamán. 

A Terápia összességében messze a legkiválóbb magyar sorozat, ami mentes a hazai filmek negatív értelemben vett sajátosságaitól. Nincs telezsúfolva felesleges poénokkal, amiktől a falat kaparjuk, nem operál hatásvadász megoldásokkal, a rendezés és a színészi játék pedig nincs túltolva. Igazán azoknak ajánlott a Terápia, akik már rég kiábrándultak hazánk sorozataiból, hozzáteszem jogosan tették, ugyanis a színvonal már nagyon régen alábbhagyott, itt viszont egy olyan érzés fogja el a nézőt, hogy ez akár külföldön is készülhetett volna. Mindemellett, bárkit ráébreszthet arra, hogy mennyire fontos ha néha magunkba nézzünk és elgondolkodunk, hogy jó irányba tartunk-e, illetve, hogy a megfelelő módon viszonyulunk-e a körülöttünk lévő emberekhez. Ugyan a megjelenése óta eltelt 10 év, de a mondanivalója még 10 év múlva is aktuális lesz a Terápiának.

Értékelés: 100%

A Marvel, azon belül is a Marvel Cinematic Universe (MCU) filmek valami olyasmit adtak a nézőknek 2008-tól kezdve a Vasember indulásával, amihez korábban sose volt példa a filmvilágban. Egy olyan szuperhősökből álló univerzumot, amely filmenkènt bemutat egy egy külön álló hőst, ezen karakterek történetei pedig összefüggésben állnak a többi filmmel, utalásokat kapunk jövőbeli alkotásokra, majd végül egy közös történetben az összes szereplő találkozik és együtt csap össze a gonosszal, amely fenyegeti a világot. Ez annak idején egy elképesztő és újszerű formula volt, a Marvel pedig ezzel a módszerrel rétegelt és érdekes karaktereket mutatott be iszonyat szórakoztatóan, látványosan és kreatívan. A színvonalat a stúdió fent tudta tartani a Bosszúállók legutolsó részéig, amikor is az univerzum harmadik fázisa lezárult, ez után pedig kérdéses volt, hogy a Marvel erre a szintre képes lesz-e ezt továbbra is. Azóta számtalan film és Tv sorozat jelent meg, amelyek sajnálatos módon arra tettek tanúbizonyságot, hogy a Marvel minden bizonnyal egy hatalmas nagy identitás válságban szenved és fogalma sincs milyen irányba akar haladni tovább. Egyrészt maga az univerzum összefüggő története abszolút tét nélküli, másrészt az önálló filmek minősége is vagy középszerű, vagy egyenesen borzalmas, gondolok itt a Shang-Chi-re, a Fekete özvegyre és az Örökkévalókra. 

Az április 1-èn megjelent Morbius eleinte egy MCU-tól különálló, horrorfilm szerű alkotást sejtetett amelyre ugyan senki nem számított és kicsit érdektelen is volt, de Jared Leto neve adott egy olyan érzést, hogy ha már ő elvállalta a főszerepet akkor olyan rossz ez mégse lehet. 

A történt főszereplője Michael Morbius, aki egy ritka kórban szenved és nincs már sok ideje, tudós lévén viszont a denevérek gènjeiből sikerül kifejlesztenie egy gyógyszert, aminek hatására gyorsabb lesz, erősebb és éles hallású, azonban ezt úgy tudja fent tartani, hogy vérrel kell táplálkoznia, gyakorlatilag vámpírrá változik. Mindezek mellett felbukkan régi barátja Loxias Crown, aki szintén beteg és a gyógyszert akarja, nála viszont rossz kezekbe kerülne így Morbiusnak kell őt megállítania. 

A Morbius, bármennyire is szeretnénk, a korábban említett jelzők egyikének sem felel meg, ugyanis se nem horror, se nem érdekes, és abszolút érdemtelen arra, hogy bárki is megnézze. Így négy hónappal a megjelenése után már abszolút nem újdonság fikázni ezt a filmet, ugyanis korábban mind a kritikusok és a közönség is megtette, arról viszont muszáj beszélni, hogy a Marvel tagadhatatlanul elkezdett ugyanabba az irányba haladni, mint manapság a Legendás állatok vagy a Star Wars. Ezeken a filmeken is manapság egyértelműen észrevehető a kreativitás hiánya, az egysíkú karakterek és a szűnni nem akaró debilség, amely az eredeti műhöz abszolút nem méltó. Sértő, hogy a készítők idáig süllyedtek, hogy ennyit tudnak kihozni az alapanyagból. A Marvel is eleinte tudott egy olyan koncepciót mutatni, amelyre milliók voltak kíváncsiak, manapság ez viszont megszűnni látszik, ugyanis a Morbius már nem az első förmedvény amit a stúdió rövidebb időn belül kiadott. 

A film az elején érdekesen indul és többet is ki lehetett volna hozni belőle, viszont olyan unalmassá és egysíkúvá válik, hogy a néző pár nappal később már alig fog rá emlékezni. Az összes karakter kivétel nélkül vagy rettentően idegesítő, vagy nincsen megírva egyáltalán, ez alól a főszereplő kivételt képez, aki úgy ahogy érdekes, Jared Leto karakterisztikája pedig rengeteget tesz hozzá a vámpír jellegű figurához. Az egyetlen érthetetlen dolog vele kapcsolatban, hogy miért volt jó neki az, hogy elvállalta ezt a szerepet. Ő egy többszörösen befutott színész, akinek már egy Oscar díja is van, épp ezért kicsit fájdalmas volt látni, hogy egy ilyen filmben bohóckodik. Rajta kívül sok szerepet kap Loxias, egy tipikus rajzfilmbe illő főgonosz, aki sátáni kacajok közepette örvendezteti magát és kérkedik azzal, hogy el fogja pusztítani a világot. Nála is a felületesség felül kerekedik a mélységen. Szerepet kapnak még az események után nyomozó rendőrök akiket nagyon jópofára akart venni a film azzal, hogy az egyikük a faarcú profi, a másik pedig a Humor Harold, akinek minden megszólalása poénos. Ők ketten is inkább kínosak, mint viccesek. 

A látványvilág nagyon komor és sötét, ha pedig akcióról van szó akkor egyáltalán nem finomkodik a film. A Marvel filmekre a vères jelenetek és a trancsírozás nem igazán volt jellemző korábban, itt viszont néha bejön egy egy keményebb jelenet, így pedig a hangulat nem rossz de még sajnos így is távol áll a horror műfajától. Mivel néha túlságosan is poénosra van véve a film, így valahol félúton van a laza és a komor között. 

A Morbius látszólag egy külön álló film az MCU-tól, a cselekmény viszont elsüt egy elképesztően hatalmasnak szánt fordulatot a film végén, nevezetesen, hogy a főszereplő összefut a Bosszúállók univerzumából származó egyik főgonosszal. Ezzel elkezdik sejtetni, hogy majd valamikor egy pár évvel későbbi Marvel filmben nagyon durva dolgok fognak történni a dimenziók közti utazással kapcsolatban. Egy ilyen gagyi filmnek a főgonosza/hőse viszont teljesen érdektelen, hogy hova fog tovább fejlődni és hol köt ki a karaktere, ennek ellenére ez a fordulat nagyon epikusan van ábrázolva, ez pedig még röhejesebbé teszi az egészet. 

A Marvel már régen belengette, hogy nagy hangsúlyt fog kapni az MCU-ban multiverzum. Ebben megannyi lehetőség van, a készítők pedig rengeteg filozófikus, spirituális és tudományos mondanivalót közölhetnènek a nézővel, amely még több mélységét adhatna a filmeknek. A gond csak az, hogy a mélység helyett a szimpla gondolkodás mentes szórakoztatást választják. Abszolút tét nélküli irányt vett ezzel az összes film, hiszen ha egy fontosabb szereplő meghal, simán meglèphetik azt, hogy egy másik dimenzióból előhozzák a másik énjét újra, illetve mostanára már olyan sok új karakter került elő szintén a többi dimenzióból, hogy már lehetetlen lépést tartani velük. 

Maga a Morbius is gyakorlatilag olyan mint az MCU új irányvonala, jellemtelenek a karakterek, gyenge a történet és unalmas az egész. Látványos akciókkal operál és néha érdekes a cselekmény, de nevetséges eszközökkel próbálja feldobni a hangulatot, illetve rettentően átgondolatlan. A Marvelen belül is egy gyenge eresztés, sőt talán az egyik legrosszabb, a maga jogán létező vámpír filmnek pedig végképp nem nevezhető. 

Értékelés: 40%

Kinek ajánlott:

• Aki elvakult Marvel rajongó
• Aki trashre vágyik
• Aki Jered Letotól mindent megnéz

Kinek nem: 

• Aki valamilyen oknál fogva egy élvezhető vámpír filmre vágyik

• Aki eddig is csalódott a Marvel negyedik fázisában

Rengeteg tudományos tény, kutatás és dokumentum film támasztja alá azt a tényt, hogy az ember és annak tevékenysége egy elkerülhetetlen világ végéhez vezet. A világ vége kicsit hatás vadász szó, de a Föld tény és való, hogy már egyre kevésbé fog elbírni 8 milliárd vagy annál több embert a jövőben, a globális felmelegedés meg fogja ölni az élővilágot, ez ellen pedig drasztikus lépéseket kéne tenni minél hamarabb. Ugyan pár forradalminak tűnő módszer már létezik arra, hogy ezeket elkerüljük, de a háborús tevékenységek a nem egyet értések és folyamatos szét húzások se javítanak sokat a helyzetünkön. Jelen állás szerint egyre nagyobb érvénye lesz annak a mondásnak, hogy az emberiség megérett a pusztulásra. 

A poszt apokaliptikus filmek között a legtöbb katasztrófát is az emberek okozzák és nagyrészt a globális felmelegedéshez vagy az atom bombához köthető az összes. Többféle hangulatú megközelítésben láthattuk már az emberiség végnapjait, például akciódúsan és szatirikusan a Mad Maxben vagy drámaian és realisztikusan a Snowpiercerben. Más szemszögből nem is lehet ezt a miliőt jól átadni, elvégre drámai dolgokról vagy őszintèn, vagy ironikusan lehet mesélni. A 2009-ben bemutatott Út, amely egy Cormac McCarthy által írt Pulitzer díjas regény adaptációja, a drámai oldalról közelíti meg a témát és egy olyan világba helyezi a nézőt, amely gyakorlatilag teljesen szürke, reménytelen és érdemtelen arra, hogy megmeneküljön. Talán a világának, vagy a történetènek és az elbeszélés módjának köszönhetően ez az a film ami a műfaj egyértelmű legjobbja és olyannyira aktuális, hogy muszáj róla ma is beszélni és emlékezni rá. 

A történet során pontosan nem derül ki, hogy mi okozta az emberiség végnapjait, az alapján tudunk találgatni ami a szemünk előtt van. Az egész világban hatalmas mennyiségű por van a levegőben amitől alig lehet látni és a földet is belepte amitől mindennek szürke színe lett. Az állatok és növények mind kipusztultak, a fák pedig egytől egyig lassan kidőlnek. Nagyjából 10 éve van ilyen állapot a Földön, és alig néhány ember maradt életben, élelem alig maradt ezért a túlélők nagyrésze kannibalizmusra vetemedett. Ebben a világban próbál túlélni a Viggo Mortensen által játszott apa és az ő fia, gyalog el akarnak jutni minél délebbre, mert északon egyre hidegebb van, az út során viszont rengeteg veszély fenyegeti őket.

A legtöbb poszt apokaliptikus film általában ad egy kis reményt a nézőnek azzal kapcsolatban, hogy a világ amely kipusztulni látszódik talán még megmenthető és újra benépesíthető, az Út viszont minden hasonló illúziótól mentes. Ebben a világban semmi remény nem maradt és egyértelmű, hogy mindenki meg fog halni, az egyedüli tétje a történetnek, hogy ki marad életben a legvégén és lesz-e egyáltalán jó ember közöttük, aki még nem kannibál. Az apa is azért küzd, hogy a fia, aki a filmben az ártatlanságot és a jóságot testesíti meg, maradjon életben és soha ne adja fel. Ez elsőre túl szentimentálisnak tűnik, de mégis elképesztően hatásosnak és mélységesen szomorúnak hat a filmben.

A cselekmény során egy torokszorítóan nyomasztó hangulat kisér végig minket, ugyanis teljesen kilátástalan minden és a szereplőinkkel a lehető legszörnyűbb dolgok történnek az út során, a kannibálok bármikor lecsaphatnak rájuk és az élelmük is bármikor elfogyhat. Az egyetlen örömük és támaszuk az, ha egyáltalán látnak bármilyen színt, vagy találnak olyan tárgyat ami a régi világra emlékezteti őket. Egy ponton például látnak egy szivárványt, valamint egyszer találnak egy doboz kólát, amik a fiúnak elképesztően nagy élmények. A fiúval kapcsolatban rengetegszer felvetődik az a kérdés, hogy mi a helyes döntés, egy ilyen világban érdemes-e inkább megölni, hogy ne szenvedjen tovább, vagy pedig tartson-e ki a végsőkig. Ez azért egy óriási kérdés, mert az apa haldoklik és egy ponton eljön az a pillanat, amikor vagy egyedül hagyja, vagy az egyetlen megmaradt golyójukkal lelövi és magával viszi a túlvilágra. Ez a dilemma a film végére csúcsosodik ki egy olyan jelenetben, amin ember legyen a talpán aki nem sírja el magát.  

Technikaliag is remekül teljesít az Út . Elképesztő a látványvilág és az opratőri munka, valamint a filmzene is rengeteget ad hozzá a nyers és szomorú hangulathoz, színészek terén viszont abszolút a non plus ultrát kapjuk. Viggo Mortensennek a Gyűrűk urán kívül szinte sose volt alkalma megmutatni a valódi tehetségét, de itt mindent belead és bebizonyítja, hogy egy sokkal jobb karrierre érdemes színész, de a fiút játszó Kodi Smit-McPhee-ről is ugyanez mondható el, aki ezen a filmen kívül alig szerepelt másban. A mellékszerepekben feltűnik még Charlize Theron, Robert Duvall és Guy Pearce akiknek meglehetősen rövid, ám annál fontosabb a jelenlétük.

Maga a történet ugyan egy kitalált világban játszódik, mégis rengeteg párhuzamot lehet felfedezni a mi világunkkal. A kannibálok azok az emberek megszemélyesítői, akik a saját életben maradásuk érdekében mérgezik a világot, mit sem törődve az ember társaikkal, az apa és fia pedig mindent megtesz, hogy ne válljon olyanná, mint a többiek és maradjon még bennük valami emberség. A mi világunkban is gyakorlatilag ez e két féle embertípus létezik és sajnos az előbbi van többségben. Ahhoz, hogy az utóbbiak közé tartozzunk, ugyan hatalmas lelki erő kell, de ahhoz, hogy továbbra is érdemes legyen léteznünk ezen a bolygón egyszerűen muszáj efelé hajlanunk. Az Út mondanivalója és világa egy olyan nyomot hagy az emberben, amelynek valószínűleg nem fog örülni, mégis rengeteget lehet belőle tanulni és aki megnézi az többnek érezheti magát tőle. Fantasztikus mestermű, amihez fogható nincs a műfajban, de összességében is talán minden idők egyik legjobb filmje. 

Értékelés: 100%

Kinek ajánlott:

• Aki az emberi természetről szóló filmeket nagyra értékeli.
• Aki a depresszívebb filmeket jól tűri.

Kinek nem: 

• Aki depresszióval küzd.
• Gyenge idegzetűeknek. 

Ahogy a rengeteg streaming szolgáltató a mai napra egyre szélesebb körben elterjedt, az általuk kinált film mennyiség is egyre nagyobb és sokszínűbb lett. Így, hogy túl vagyunk a sokadik Covid hullámon és az emberek többsége átállt az otthoni filmnézésre, a mozi helyett a streaming lett a népszerű, így a szolgáltatók a filmek költségvetéseit is növelni tudták, ami a Netflixre különösen igaz. Döbbenetes, hogy a Netflix a létező legfüggetlenebb filmjeire képes akár 150 millió dollárt is költeni és a lehető leg A-kategóriásabb sztárokat leszerződtetni. Például le merem fogadni, hogy a 2018-as Outlaw King című filmről korábban alig hallott bárki is, mégis 120 millió dollárba került és Chris Pine kaliberű színészek vannak benne. Mind emellett az alkotók munkáiba nagyon kevés a beleszólás a stúdió részéről, azt forgatnak amit akarnak kötöttségek nélkül. Bizonyos értelemben ez jó dolog, mert általában a független filmek rendelkeznek a legeredetibb alkotói koncepciókkal, legtöbb esetben viszont ez nem egy jó tendencia. A független rendezőkkel sokszor elszalad a ló, mert beleélik magukat abba, hogy nagy a szabadságuk, ezért alig figyelnek arra amit csinálnak és olyan förmedvényeket adnak ki a kezükből, mint például a 6 Underground, amire 150 milliót szórtak el.

A legújabb akció filmjével, a Szürke emberrel a Netflix költségvetési rekordot döntött, ugyanis 200 milliót adtak ki rá, amitől a néző minimum egy John Wick szintű zúzást vár, ami nem felejt el stílusos és intelligens maradni. A történet főszereplője a Ryan Gosling által játszott Sierra Hatos, aki éppen a börtönbűntetését tölti. Felkeresi őt egy ügynök, Donald Fitzroy, aki felajánlja neki, hogy álljon a CIA szolgálatába és likvidálja a válogatott bűnözőket, cserébe kiengedik a börtönből. 18 évnyi szolgálat után viszont rájön, hogy az ügynökség meg akarja ölni a Sierra ügynököket, így Hatos menekülőre fogja. Mivel talán a legprofibb ügynökről van szó, a CIA Lloyd Hansen, finoman szólva szociopata ügynököt bérli fel, hogy találja meg Hatost és likvidálja. 

A Szürke ember egy ízig vérig akciófilm, amely egy nagy hajtóvadászat keretein belül mutatja be Hatos üldöztetését. Elképesztően intenzív és látványosan megcsinált akció jelenetek követik egymást a két órás játékidő során, amelyek egyedi atmoszférát adnak a filmnek. A film legelején lévő diszkós lövöldözés kicsit a John Wickre hajaz, ugyanakkor a neon fényes látvánnyal mégis tud valami egyedit is átadni, de a többi jelenet, különösen a repülő zuhanása közbeni verekedés is lélegzetelálító. Minden egyes akción érezni, hogy rengeteget dolgoztak vele és nem sajnálták a költségvetést. 

Ryan Goslingnak a magányos hős szerepe most is remekül áll, ahogy ezt a Driveban és megannyi más filmben is bizonyította, habár itt inkább humorosabbra és lazábbra vették a karakterét. Szerintem színészi képességek terén ő sose volt a legmagasabb szinteken, de van egy nagyon erős karaktere és megjelenése, ami által mindig öröm nézni őt bármilyen főszerepben. Az antagonista szerepében Chris Evans tűnik fel, aki a jellemét tekintve kicsit túl lett tolva, de Evans olyan hitelesen és élvezetesen adja elő, hogy ez bőven megbocsájtható. Ő korábban a megbízható, hősies karaktereket is jól hozta, ahogy ezt láttuk az Amerika kapitányban, ennek ellenére főgonoszként is elképesztő. Kevés olyan színész van aki hitelesen tudja játszani a főhőst és a főgonoszt is.

Minden adott volt egy kultikus akciófilmhez, viszont az eddig felsorolt érdemekkel a film pozitívumai ki is merültek, ugyanis hiába a két fantasztikus színész és a remek akciók, a Szürke ember története nagyon felszínes és átgondolatlan. A cselekmény során rengeteg ország városában megfordulunk miközben Hatos menekül és ezek a városok a sok lövöldözés közepette gyakorlatilag megsemmisülnek, ami azért gáz mert ez mind a CIA emberei által történik. A való életben, de a legtöbb filmben is a CIA egy olyan ügynökség ami a műveleteit teljes titokban bonyolítja le, ehhez képest itt mindenki a civil lakosság előtt nagy tömegben lövöldözik mindenkire ész nélkül. A másik dolog, hogy Hatos elfogását érthetetlen, hogy miért bízzák Hansenre aki egy szociopata őrült és messziről lerí róla, hogy a legésszerűtlenebb módszereket fogja alkalmazni. 

A Szürke ember hatalmas súlyt próbál tenni a karakterek drámáira, viszont a mélység mégis elmarad. Hiába pazarol el a film rengeteg játékidőt arra, hogy Hatos és a mentora Fitzroy, valamint az ő lánya milyen viszonyban vannak egymással, egyszerűen nem tudunk meg róluk szinte semmit, azon kívül, hogy ők szinte már egy család. Ha ez a vonal egy az egyben kimarad, semmit nem veszítünk, jobban megérte volna az, ha csak az akcióra fókuszál a film. 

Az első másfél órában el lehet nézegetni a filmet anélkül, hogy zavarnának a hibái, viszont a vége fele már hatalmas unalomba fullad és egyértelmű csalódásként könyvelhető el ami azért megdöbbentő, mert a Netflix rengeteg pénzt költött rá és első benyomásra az év akciófilmjének tűnt. Anthony és Joe Russo rendező testvérpáros korábban remek akciófilmekkel örvendeztetett meg minket, például a Tyler Rake-el és megannyi Marvel filmmel, ez a próbálkozásuk viszont sajnos félrement. Reméljük legközelebb összejön egy emlékezetesebb darab.

Értékelés: 55%

Kinek ajánlott:

• Ryan Gosling és Chris Evans rajongóinak
• Akinek az akció önmagában bőven elég.

Kinek nem:

• Aki az új John Wicket várja
• Akinek számít a stílus és a mélység is egy akciófilmnél

A Harry Potter könyveket és a belőlük adaptált filmeket kivétel nélkül imádjuk és egy életre alapműnek fogjuk tartani az ifjúsági művek és a fantasyk között. A hét könyv közül egyik sem tökéletes, sőt az alapkoncepció rengeteg sebből vérzik, mégis a karakterek és a világ amibe a történet helyezve lett olyan atmoszférát adott amit semmihez nem lehet hasonlítani, J.K. Rowling pedig ezzel örök érvényű hírnevet szerzett magának. A nyolc Harry Potter film után adta magát a kérdés, hogy vajon lesz-e még tovább. Lehet-e bővíteni a varázslók világát olyan filmekkel amik bőrlehúzás helyett adnak valamilyen pluszt az alapműhöz?

Az új Star Wars és Jurassic park filmek szinte egyenlőek voltak a gyerekkorunk megerőszakolásával, így miután Rowling megírta a Legendás Állatokat és bejelentették, hogy abból fog készülni egy öt részes film sorozat, hatalmasak voltak az elvárások. A cselekmény a 20-as évek Amerikájába lett helyezve, az első rész pedig Göthe Salmander és mágikus állatai kalandozásait követi nyomon, illetve egy másik történet szálban elkezdik sejtetni, hogy a mugli világ ellen támadás készül Grindelwald sötét varázsló által. Ez a két történet szál nagyon furán hatott együtt, hiszen gyakorlatilag egy gyerek filmet próbálnak próbáltak ötvözni egy felnőtt történettel, bár az első rész egy teljesen vállalható film lett így is. A második résztől már mindenki azt várta, hogy kibontsák a Grindelwald féle történet szálat, ehhez képest továbbra is túl nagy hangsúlyt fektettek a mellékes történet szálakra, Grindelwald összesen 15 percet szerepelt a filmben, a cselekmény pedig semmit nem haladt előre. Katasztrófális film lett idegesítő karakterekkel és dögunalmas történettel. 

Az áprilisban megjelent harmadik rész, a Dumbledore titkai megkísérli tovább bővíteni a történetet. Ebben a nem túl naprakész kritikában szeretném kifejteni azt a tényt, hogy az egész Legendás állatok széria ezzel a filmmel érte el, hogy előkelő helyen szerepeljen a minden idők legrosszabb filmsorozatai között. Maga a történet arról szól, hogy Grindelwald politikai pályára lép és arra bazíroz, hogy megválasszák, ezek után pedig lerohanhassa a mugli világot. Albus Dumbledore és Göthe Salmander a két kulcsfigura, akik ezt megpróbálják megakadályozni. 

A sorozat második része, a Grindelwald bűntettei után valószínűleg mindenkinek egyetlen egy szimpla elvárása volt a harmadik részhez, haladjon előre a történet, mindemellett legyen méltó a Harry Potter filmekhez is. Nos, ez sajnos nem meglepő módon nem sikerült. Ennek a filmnek egyáltalán nincs semmi lelke és nyomokban sem tartalmazza a Harry Potter érzést, maximum annyira, hogy Dumbledore neve benne van a film címében, a karaktere viszont egyáltalán nincsen megírva. Sőt én odáig is elmennék, hogy maga a történet nincsen megírva, ugyanis a film első másfél órájában a szó szoros értelmében semmi nem történik. Előkerülnek a régi szereplők, akik felett rengeteget időzünk, hogy mi is történt velük az előző rész óta, de mivel egyik sem egy túl mély karakter, értetlenül állunk, hogy ennek most mi értelme van. Göthe Salmander továbbra is az őrületbe kerget a nem jó értelemben vett furaságával, illetve Eddie Redmayne idegörlő alakításával.

Mellette újra találkozunk a mugli karakterünkkel, Jacobbal, aki egyre jobban beilleszkedik a varázs világba ami szép és jó, hiszen ő egy szimpatikus karakter, de a fő sztori szál fontossága mellett az ő bénázását harmadjára is végig követni iszonyatosan kínos. Természetesen újra itt van a második rész csodabogara is, Credence akire korábban elképesztően nagy hangsúlyt fektetettek, hogy vajon kicsoda is ő valójában és honnan származik. Itt kiderül, hogy valójában Dumbledore vér csörgedezik az ereiben, de a fő sztori szempontjából vajon ez érdekel-e bárkit is? Nem.

Ha már Dumbledore-nál tartunk, az ő karakterét a pár évvel korábban történt Grindelwalddal való szerelmével akarják elmélyíteni, ennek viszont nincsen kihatása semmire, csak úgy szimplán mind a ketten melegek. J.K. Rowling egy nagyszerű írónő, de néha rettentően ostoba módszerekkel akarja feldobni a műveit. Korábban azt találta ki, hogy a Harry Potter könyvek alapján Hermione valójában fekete, most pedig ezt. Le merem fogadni, hogy amikor első körben írta a műveit, ezek fel se merült a fejében, csupán a mai világban elterjedt lmbtq trendek alapján találta ki és magyarázta bele utólag, mintha félne, hogy enélkül a művei érvényüket veszítenék, holott pont ezekkel a módszerekkel rontja el valójában. Ráadásul Dumbledore ikonikus karakterét ezzel bizonyos értelemben le is minősítette és nem arról van szó, hogy aki meleg az egy gyenge karakter, egész egyszerűen Dumbledore és Grindelwald közti karakter dinamikának nem erről kellene szólnia. Az egyik pozitív vonása a filmnek olyan szempontból hozzájuk köthető, hogy Jude Law és Mads Mikkelsen fantasztikusan játszanak és telitalálat volt az ő castingjuk.

A cselekmény során akad egy-két izgalmas jelenet, többek között a börtönből való szöktetés, ami a sötét hangulata miatt megmarad az emberben, illetve a film utolsó fél órája is viszonylag élvezhető, mert végre történik valami, de ezeken kívül a Dumbledore titkai egy merő unalom. Ismét abba a hibába fut bele a film, hogy nem tudja melyik korosztály a célközönsége. Gyerek filmnek túl sötét az lmbtq vonal és a félelmetes jelenetek miatt, felnőtt filmnek pedig túl bárgyú Göthe és az állatai miatt. Rengeteget szerepel a zöld lény és a pénzmániás vakond, de az ő jelenlétük a Teletubbies hangulatát idézi. 

A másik hatalmas probléma, hogy egy öt részes sorozat harmadik részéhez képest a cselekmény semmit nem halad és az összes történés egy fél órás film játékidejébe beleférne, ehhez képest David Yates két és fél órán át szenvedtet mindenkit. Nagyon lassan hömpölyög a sztori és túl sok a felesleges történet szál. Ha ez a sorozat valóban öt részes lesz, akkor itt minden bizonnyal ugyanennyire unalmas lesz a következő két film is. Kár érte, mert lenne spiritusz a Legendás Állatokban, de olyan mintha amatőr filmesek készítették volna akiknek nincs tapasztalatuk forgatókönyv írásban és karakter mélyítésben, ami azért megdöbbentő, mert David Yates rendezte az utolsó négy Harry Potter filmet is, amik egyáltalán nem sikerültek rosszul. 

Az egészben a legfájóbb, hogy a Legendás Állatok már nem az első filmsorozat ami szembe köpi a gyerekkorunkat. Hollywood a Star Wars, Jurassic Park, Terminátor és a Mátrix esetében is már bemocskolta az alapművet rosszabbnál rosszabb feldolgozásokkal és ki tudja mihez fog nyúlni legközelebb a nagy bevétel kedvéért, bár amíg az emberek egyből rohannak a moziba a Harry Potter szó hallatán, addig mérget vehetünk rá, hogy ez a trend soha nem fog megszakadni.

Értékelés: 30%

Kinek ajánlott:

• Akinek mindegy, csak Harry Potter legyen.
• Akinek elég a csilivili látvány önmagában.
• Elvakult Jude Law és Mads Mikkelsen rajongóknak.

Kinek nem:

• Aki többet vár a borzasztó második rész után.
• Aki nem szereti ha gyerekkora kedvenc filmjeire szégyent hoznak.
• Akibe szorult legalább egy csöppnyi jó ízlés is.

Napjainkra a Hollywoodból érkező filmdömping mértéke olyan óriási és intenzív lett, hogy szinte lehetetlen vele lépést tartani és látni minden egyes filmet, ami megjelenik. A múlt évszázad óta Hollywood szolgáltatja nekünk a legszórakoztatóbb, legérdekesebb filmeket a lehető legváltozatosabb módon, ami befektetés szempontjából maximálisan megtérül az alkotóknak, így a munkamániájuk nem meglepő, az ebből készült megannyi mozipremiernek és streaming szolgáltatón elérhető filmeknek köszönhetően pedig egyáltalán nem lehet azt mondani, hogy a néző minőségi film nélkül marad.

A minőséget nem is feltétlenül a temérdek pénz és a nagy befektetések alapozzák meg egy filmnél, hanem az írók kreativitása, amely látszólag ki van maxolva Hollywoodban, ám ez valószínűleg csak a látszat. A Coen testvérek, akik pályafutásuk során rengeteg társadalom és rendszerkritikus filmet készítettek, Hollywoodot sem hagyhatták ki, hogy a saját víziójukat leforgassák róla. Forgatókönyvíróként ők ketten kuriózumnak számítanak a filmtörténelemben, ám pályájuk nekik sem indult túl zökkenőmentesen, ezzel kapcsolatos tapasztalataikat és élményeiket pedig a Hollywoodi lidércnyomás című film képében át is adták nekünk 1991-ben. 

A film főszereplője Barton Fink, aki a New Yorki színház világában talán a legjobb íróként van számon tartva mind a szakma, mind a közönség körében. Egy napon ajánlatot kap Hollywoodtól, hogy heti 1000 dollárért szerződjön le egy produkciónál és írja meg a forgatókönyvét. Eleinte vonakodik, mert nem akarja, hogy beskatulyázzák, de végül elfogadja és kitűnő író lévén egy minőségi darabot akarna kihozni az alapötletből, ám a megbízója egy B kategóriás tucat történetet vár el tőle a jó és a rossz küzdelméről. A tartózkodása idején Bartonnak hetekig nem jön semmi ihlete és alkotói válságba kerül. Eközben a hotelben ahol lakik, meglátogatja őt szomszédja, akivel különös barátság veszi kezdetét. 

A Coen tesók szokás szerint ennél a filmnél sem rejtik véka alá kritikus szemléletüket a látszólag jól működő rendszer felé, mindezt pedig irónikus és szatirikus eszközökkel tálalják. Barton Fink személyében testesedik meg a film egyetlen normális figurája, aki Hollywoodi tartózkodása során kizárólag tenyérbemászó, önelégült producerekkel és rendezőkkel fut össze, akik a világból is kikergetik. Maga a tény miszerint a világ legmenőbb filmgyára mindössze egy másodrangú történettel is beéri és ezt akarja a nagyközönségre rátukmálni elképesztően megdöbbentő hatást kelt, Barton arcára pedig ez folyamatosan kiül. Íróként ő mindig is a kisemberek társadalomhoz való viszonyáról írt rendszerkritikus hangnemben, ám mivel a megbízója most nem ezt várja el tőle, a cselekmény során egyre jobban kiég és egy ember se akad, akivel ugyanazon az értelmi szinten lennének és tudnának beszélni. A John Goodman által játszott Charlie Meadows az egyetlen szereplő, akivel szót ért hiszen biztosítási ügynökként neki is meggyűlt a baja a rendszerrel. 

A hotel ahol tartózkodnak a legszimbolikusabb eszköz arra, hogy Hollywood mekkora pöcegödör, hiszen a szobában a tapéta folyamatosan jön le, alig van karban tartva és azt a benyomást kelti, mintha Barton a pokolban lenne éppen. Egyedül Charlie az aki kicsit feldobja az ottani hangulatot, a Bartonnal való közös párbeszédeik pedig elképesztően öszinték és szórakoztatóak. A színészek is elképesztőek, különösen John Turturro, aki Bartont alakítja. Számomra az ő alakításai eddig rengetegszer átmentek ripacskodásba, a filmográfiája pedig nem arról árulkodik, hogy egy olyan színész aki ízlésesen választ magának szerepet. A rengeteg Adam Sandler és Transformers film után ezt legalábbis nehéz róla elmondani, a Hollywoodi lidércnyomás viszont egy üdítő kivétel ahol élete alakítását nyújtja. Fel nem fogható, hogy miért nem maradt a Coen féle filmkészítési vonalon és miért adta el a lelkét a borzalmas filmeknek. 

John Goodman remekel mind mindig és a többi mellékszereplő is nagyon emlékezetes, különösen Michael Lerner, aki a megbízó producert alakítja. Az ő alakításában egy látszólag szimpatikus figuráról van szó, ám hamar lejön, hogy ennél nagyobb piócát valószínűleg sosem hordott a hátán a világ, ugyanez elmondható a producer társáról, akit Tony Shalhoub alakít.

Amíg a történet megmarad azon a síkon, hogy Hollywoodot kritizálja és Barton és Charlie dialógusait nézhetjük, maximálisan szórakoztató és Coen-i a film, ám a sztori két harmadánál egy gyilkosságot követően hatalmas fordulat következik be és más irányba megy el a cselekmény, amit kissé nehéz értelmezni. Aki betéve ismeri a Coen testvérek filmkészítési módszerét, annak valószínűleg nem okoz gondot, hogy megértse a Hollywoodi Lidércnyomást, viszont a többi nézőnek talán érdemes még egyszer neki ülnie.

A Coeneknek ez azért is egy különleges filmje, mert pályakezdő forgatókönyvíróként valószínűleg ők is ugyan abban a cipőben jártak mint Barton Fink, és eleinte le akarták őket rántani egy tucat alkotói szintre, valamint az alkotói válság terén is nagy tapasztalatuk lehet. Hollywood tucat film gyártási tendenciáját is kritikus módon úgy ábrázolják, hogy már a 40-es években jelen volt, holott az ember azt gondolná, hogy az álomgyár csak egy két évtizede kezdett egyre egysíkúbb filmeket csinálni. A Hollywoodi lidércnyomás ezen szemléletnek hála egy különleges filmélmény, különösen azoknak, akik tudják értelmezni a végén lévő fordulatot. 

Értékelés: 70%

Kinek ajánlott:

• Akik az őszinte rendszerkritikát nagyra értékelik.
• Coen testvérek rajongóinak.
• Akik imádják a Hollywoodról szóló filmeket.

Kinek nem: 

• Akik egy falrengető poénokkal teli vigjátékra számítanak. 
• Akik a Coen féle szatirikus szemlélettel és a felszínen lagymatag poénokkal nem tudnak mit kezdeni.

Miközben éljük a mindennapjainkat, munkába járunk, lakást tartunk fent és a családunkkal foglalkozunk nap mint nap, a dolgok hevében meg se fordul a fejünkben, hogy néha körbe kéne nézni és feltenni magunknak a kérdést, hogy van-e értelme ennek a körforgásnak egy ilyen világban. Jobb esetben a minket körülvevő embertársaink értelmesek, támogatóak és ártalmatlanok ránk nézve, viszont valahol legbelül megbújik bennük egy fajta ostoba, ember alatti, ösztönös sötétség ami életveszélyes. Bármelyik pillanatban előfordulhat, hogy miközben egy átlagos hétköznap teszed a dolgod, önhibádon kívül hirtelen baleset ér téged, vagy valamelyik család tagodat egy másik ember társad hibájából adódóan, aki éppen nem használta az józan eszét. Szomorú jelenség ez, de igaz és az összes bárkire hatással lehet, ugyanakkor valahol mélyen vicces is, főleg annak aki átlátja a helyzetet, mert van az a pont amikor ezen az egészen már csak röhögni lehet és cinikusan elfogadni, hogy milyenek is vagyunk valójában.

Joel és Ethan Coen filmrendező testvérpáros ezzel az életszemlélettel ír történetet és forgat filmet belőle, ebből adódóan pedig telepakolják a filmjeiket fekete humorral, abszurd szituációkkal és olyan karakterekkel, akik primitívek, unszimpatikusak és azonosulhatatlanok. Az Égető bizonyítékban (2008) például Brad Pitt és Francis McDromand karaktere iszonyatosan buta, George Clooney és Tilda Swinton számító dögök egytől egyig, John Malkovich pedig egy őrült pszichopata, a film cselekménye során pedig mindannyian keresztezik egymás útját, ami nem egy halál esettel jár a primitívségükből adódóan. A rendező párosnak egy korábbi filmje, a Fargo is hasonló karakterábrázolással rendelkezik, amely a mai napra már egy kissé elfeledett mű, mégis mesterien tud sokkolni és röhögtetni egyszerre.

A történet az USA hófödte középnyugati részén játszódik ahol egy aútókereskedő, Jerry Lundegaard (William H. Macy) felbérel kettő bűnözőt (Steve Buscemi és Peter Stormare), hogy rabolják el a saját feleségét, így pedig váltságdíjat tudjon kizsarolni az apósától. Az emberrablás eleinte sikeresen halad, ám a rablók bénázása miatt hamar elszabadul a pokol és pár ember életét veszti. Ez után rendőrségi nyomozás veszi kezdetét amit egy terhes nyomozónő, Marge (Francis McDormand) vezet.

A Fargo alapszituációja nagyon kicsinyes és kizárólag csak a pénz miatt történik minden. A szereplők közül mindenki kapzsi, nyomorúságos és elképesztően buta, a film végére pedig a saját hülyeségük áldozatává válnak mindannyian. Jerry egyértelműen a legszánalmasabb, hiszen egy kis pénzért képes elraboltatni a feleségét, ezen kívül pedig a munkahelyén is folyamatosan pénzt csal ki az ügyfeleiből, de egy akkora balfékről van szó az ő személyében, hogy mindent elront és csalónak is béna, William H. Macy pedig zseniális választás volt erre a szerepre. 

A két rabló is zseniális. Steve Buscemi egy kapzsi hazudozó, aki folyamatosan próbálja kézben tartani a dolgokat, de rendszerint balul sül el minden, Peter Stormare pedig egy kőbunkó pszichopata, aki óránként talán egyszer szólal meg talán éppen azért, mert folyamatosan próbálja lefolytani a gyilkolási vágyát. A kettejük közti dinamikát leginkább Jay-hez és Néma Bob-hoz lehetne hasonlítani. 

Marge az egyetlen figura aki egy kicsit kilóg a szereplők közül annak okán, hogy vannak szimpatikus vonásai, ennek ellenére vele sem tudunk túlságosan azonosulni. Nála a legimponálóbb az, hogy egyedül, terhesen képes felgöngyölíteni az egész ügyet, közben viszont elképesztően naivan áll hozzá mindenhez és mindenkihez, a Fargo beteg világában pedig ez iszonyatosan életidegen. A film végére szinte már az a benyomásunk, hogy ebbe a világba egyáltalán ki az, aki gyereket mer szülni, így pedig Marge és a férje felé is megkérdőjeleződik a szimpátia.

Nem csupán a karakterek zseniálisak, de a látvány, a filmzene és az operatőri munka is elképesztő hangulatot teremt, helyszínválasztásnak pedig tökéletes volt Amerika vidékibb része. A dialógusok éppen a helyszín miatt vannak egyszerűbbre és bugyutára írva, hiszen akik felmondják, szintén azok. Emiatt talán lagymatagnak és unalmasnak hathat a Fargo, de mélyen belegondolva az egyszerűbb megoldásai dobnak rajta a legtöbbet. Ha belegondolunk, akkor az összes filmnek a párbeszéde nagyon frappánsra van általában megírva és állandóan a cselekményre utalnak, sosincs kiszólás valamilyen más témára, ez pedig teljesen életszerűtlen. A Fargo pont a primitívebb dialógusai miatt válik hihetőbbé és hétköznapivá. 

A fő humorforrást is főleg a szituációk abszurdsága adja, illetve a szereplők jelleme és az ő interakcióik. A suttyóságaikból adva van, hogy az egész emberrablás és a váltságdíj átadása katasztrófába fog torkollni, ezt végig követni pedig nagyon szórakoztató, viszont maga a végkifejlet tragikusan szomorú is, akármennyire is röhögtük végig a filmet. A főszereplők miatt rengeteg ember hal meg a történet közben, a többségük viszont ártatlan áldozat, aminek végsősoron semmi értelme nem volt. Csak azért történt meg, mert Jerry-nek pénz kellett és ehhez a világ legostobább embereit bérelte fel. Ebből is látszik, hogy a kicsinyesség és az emberi természet sötétebb része ilyenekhez vezet.

A Coen testvérek szinte összes filmje tartalmazza ezt a kettősséget, így a munkásságuk egy elképesztően tartalmas életmű, ebből pedig a Fargo a legkiemelkedőbb. Az emberek többségének erről a címről a 2014-ben indult Tv sorozat jut eszébe, ami elképesztően sikeres, a film viszont legalább ugyanennyire minőségi. Hangulatos, szórakoztató karakterekkel és párbeszédekkel teli és nagyon jó humorú, ugyanakkor mély gondolatoktól sem mentes.

Értékelés: 100%

Kinek ajánlott: 

• Quentin Tarantino és Guy Ritchie rajongóknak kötelező.
• Akik egyszerre akarnak röhögni és meghökkenni.

Kinek nem:

• Akik a kicsit bugyutább dialógusokkal nem bírnak mit kezdeni.
• Akik az erőszakos jeleneteket nem tolerálják.