A múlt évszázad legendás zenei előadói és énekesei egytől egyig olyan izgalmas és nem mindennapi életúttal rendelkeznek, amelyeknek vitán felül a filmvásznon a helyük. A történetük már alapból olyan érdekes, hogy nehéz elrontani, a filmes anyagi és kritikai siker ennek köszönhetően pedig már előre borítékolható, akármilyen szemszögből is követjük végig a karrier útjukat. Kétféle verziója van az ilyen filmeknek, az egyik amikor a főszereplő jelleme van a középpontba helyezve és egy drámai szemszögből láthatjuk az ő karakterfejlődését vagy torzulását, ennek köszönhetően pedig egy erkölcsi mondanivalót is kapunk a történettől, erre a legjobb példa a Nyughatatlan, amely Johnny Cash életét követi nyomon. A másik verzió, amikor a történet súlya és a főszereplő jelleme a háttérbe van szorítva, a hangsúly pedig a zene hangerején és a nagy showműsoron van, ahogy ezt láthattuk a Bohém Rapszódiában. 

Egyik megközelítéssel sincsen baj, mindkettőből ki lehet hozni egy tartalmas és izgalmas filmet, az Elvis Presley életéről készült film viszont különösen sok kérdést vetett fel ezzel kapcsolatban, hogy milyen aspektusból láthatjuk a történetét, hiszen ha van előadó, akire egy gigantikus filmes showműsort fel lehet húzni történet és mondanivaló nélkül akkor az ő. A dolgot még csak tetézte, hogy Baz Luhrmann rendezte a filmet, aki inkább a színes látványvilágra szokta helyezni a hangsúlyt, de ez esetben mégis csak a "Király" történetéről beszélünk, akinek a megjelenése  már alapból van olyan hatásos, hogy egy élvezhető két és fél órát ki lehessen hozni az életéből, akármilyen egysíkú is az.

A történet az összes lényeges állomását bemutatja az életének. Betekinést nyerhetünk a szüleihez való viszonyába, feleségével, Priscillával való kapcsolatába és a rengeteg akadályba, amelyek bármikor megbuktathatták volna a karrierjét, illetve a menedzsere Tom Parker megkérdőjelezhető személyisége is nagy hangsúlyt kap. Összességében egy klasszikus életrajzi filmről van szó az Elvis esetében.

A legföbb dilemma, hogy a film a Nyughatatlan, vagy a Bohém Rapszódia féle történet mesélést követi. A válasz, hogy inkább az utóbbiét, viszont ez minőségben egyáltalán nem billenti a negatív irányba az összképet. A Bohém Rapszódia szerintem középszerű volt, amely sokszor hiteltelen és sok újat nem tudtunk meg Freddie Mercuryról, az Elvis viszont még ezzel együtt is egy elképesztő élmény lett. A film az 50-es és 60-as évek hangulatát zseniálisan idézi meg és Baz Luhrmann-ra jellemzően színes és csilivili a látványvilága, a történet pedig Martin Scorsese stílusához hasonlóan folyamatosan pörög. Szól a korhú zene és a háttérben Tom Parker karaktere narrálja az eseményeket ez pedig egy olyan intenzitást ad, aminek hála a film egyszer sem válik unalmassá, azoknak különösen nagy élmény akik nem ismerik Elvis Presley életútját és zenéit.

A remek hangulat és pörgés mellett a film legnagyobb ütőkártyája az Austin Buttler alaktása. Ennek a srácnak minden egyes mozzanata sugározza magából az Elvisséget Rami Malek-hez hasonló színvonalon aki annak idején Freddie Mercuryt alakította. Amit letett az asztalra az a színészkedésnek már az a szintje, amikor nem csak eljátszik egy bizonyos karaktert, hanem ő maga válik azzá és nem tudsz különbséget tenni az eredeti figura és a színész között. Eddig a filmig ő egy teljesen ismeretlen színész volt, de remélhetőleg nem csak ezzel az egy filmmel robbantott hatalmasat, hanem hallunk még felőle a jövőben.

Tom Hankset is üdítő volt látni ebben negatív karakterben, különösen azért mert az egész karrierje során ő kizárólag a szimpatikus jó fiút alakította és őszintén szólva ez már kicsit unalmas és sok volt tőle, de itt bebizonyítja, hogy ilyet is tud. A kampós orral és tokával való elmaszkírozás is rengeteget dobott rajta és maga a karakter íve is nagyon érdekes. A film már az elején ellövi, hogy valószínűsíthetően Tom Parker a felelős Elvis haláláért amiért folyamatosan dolgoztatta, a játékidő során pedig nem kicsit válik undorítóvá a tenyérbemászó stílusa, ennek ellenére mégse ő lesz a film végleges főgonosza. A túlhajtottságot és a folyamatos gyógyszer használatot a nézők hihetetlenül nagy rajongása váltotta ki, ami rengeteg fellépést igényelt, ez által pedig végsőroron a szeretet az ami végzett bele. Bármennyire is hangzik ez nyálasan, valahol igaz, hogy az eltúlzott szeretet ilyen irányba is el tud menni és halálos végkifejletet okozhat egy ember életében.

Parker karaktere mellett maga az Elvis stílus is kap egy kis megkérdőjelezhetőséget, hiszen a táncáról már a karrierje elején lerí, hogy a Bluest koppintotta, abban a korszakban ez pedig különösen szerencsétlen volt, hogy egy fehér sármőr mozgása a feketékére hajaz, ennek ellenére később mégis a világ legsikeresebb énekese lett. Ebből is látszik, hogy bármit is akar alkotni az ember, nem muszáj teljesen eredetinek lennie, elég az ha egy meglévő stílust a saját maga érzései és gondolatai által közvetít. 

Rengeteg impulzust kapunk a remek színészi alakításoktól kezdve, a hangulaton át a megható végkifejletig, mégis ennek ellenére az Elvis magát a személyiséget nem mutatja be túlságosan mélyen. Láthatjuk, hogy a film során gyógyszerfüggő lett, de a film ezt csak érintőlegesen kezeli, ugyanúgy ahogy a Priscillával való házasságát is, pedig ezek lényeges pontok lettek volna ahhoz, hogy több oldalát meg tudjuk ismerni Elvisnek, egy két és fél órás filmbe ez legalábbis belefért volna. 

Összességében a főszereplő felületessége egyáltalán nem billenti a negatív irányba az Elvist, hiszen egy nagyon szórakoztató film. Már az önmaga egy óriási élmény, hogy a zenéi és a koncertei nagyfásznon mennyire hatásosak és a film után arra bírhatja a nézőt, hogy Elvis zenéket hallgasson. Moziban mindenképpen de otthon nézve is egy remek alkotás.

Értékelés: 75%

Kinek ajánlott:

• Életrajzi filmek kedvelőinek
• Elvis rajongóknak.
• Akik nagyra értékelik a zenés show műsorok látványos megjelenítését a filmvásznon.

Kinek nem:

• Akik egy Rocketman, vagy Nyughatatlan mélységű filmre számítanak
• Akik csak és kizárólag Elvis karakterében, személyes drámájában akarnak elmélyülni

Hollywoodban manapság tagadhatatlanul eluralkodott az a tendencia, hogy a stúdiók a nagy bevételeiket folytatásokból, remakekből és rebootokból kaszálják. Leginkább a Disney-re jellemző, hogy amikor nagy pénzt akar csinálni, akkor a Star Warshoz, Marvel képregényekhez, vagy a régebbi rajzfilmjeihez nyúl és azokat dolgozza fel folytatás, vagy remake formájában, de a többi stúdió legnagyobb bevételű filmjei között is ott van bizonyos mennyiségű újrafeldolgozás. 

Mivel a tapasztalatok alapján a nézők ezekre a filmekre ugranak leginkább, így a következő években minden bizonnyal egyre többet fogunk kapni belőlük, a gond csak az, hogy így az eredetibb filmek háttérbe lesznek szorítva. Egy folytatás, vagy egy remake nem feltétlenül jelenti azt, hogy egyből rossz, sőt olykor forradalmi ötleten is alapulhat, viszont összességében a filmes kínálat így inkább egyoldalú és a filmesek kreativitásának hiányát mutatja.

A Jurassic Park sem úszta meg, hogy 25 évvel később kapjon egy folytatás trológiát Jurassic World címen, amelynek az összes része elképesztő bevételekre tett szert. Maga az első rész egy korrekt folytatás, amely hozza a régi filmek hangulatát, néhol pedig nagyon izgalmas és összességében érdemes volt megcsinálni. A második rész, a Bukott Birodalom viszont vitán felül az egész széria mélypontja, amelyet egy szenvedés végig nézni az idióta karakterei és a banális története miatt. A film vége érdekes volt, hiszen a dinoszauruszok szabadon lettek engedve világszerte, ez pedig egy izgalmas harmadik részt sejtetett, amely pár hete Világuralom alcímen meg is jelent.

A történet Bukott Birodalom vége után négy évvel veszi fel a fonalat, amikor a dínók már az emberek közt élnek, vadásznak és próbálnak beilleszkedni. Ez a globális állapot egyre inkább azt a kérdést veti fel, hogy továbbra is az emberek-e ennek a bolygónak a csúcsragadozói, avagy a dinók által szépen lassan ki lesznek szorítva. Ebben a világban Owen (Chris Pratt) és Claire (Bryce Dallas Howard) az isten háta mögött nevelgetik a második részben bemutatkozó klón kislányt, akit a Biosyn nevű gonosz multi cég elraboltat. A két főhős utána ered, mindeközben pedig a háttérben ugyanez a cég egy nagy sáska járás keretein belül egy másik világméretű projektet is tervez amely tragédiába torkollhat, ennek pedig a régi klasszikusból megismert három főszereplő, Alan Grand, Ellie Sattler és Ian Malcolm jár utána. 

A legföbb kérdés ezzel a filmmel kapcsolatban, hogy a második részhez hasonlóan ez is egy gyerekes hulladék lett-e, avagy az alapötletből sikerült-e egy vállalható lezárást kihozni a trilógiának és úgy egyáltalán méltó-e a klasszikus Jurassic Park filmekhez. A második részhez képest minőségben szerencsére nagy előre lépés a Világuralom, viszont önálló filmként és lezárásként is elég sok probléma van vele. A legvérlázítóbb húzása a filmnek az, hogy szinte semmi értelmeset nem kezd azzal, hogy a világ tele van dínókkal. Egy pár kérdés fel van vetve azzal kapcsolatban, hogy fog egymás között megférni ez a két faj, viszont értelmes választ nem kapunk rá. E helyett a Biosyn genetikailag kitermelt sáska hadának a történet szálával kezd foglalkozni a film, valamint a klónozott kislány múltjába is nyerhetünk betekintést, amitől az ember a haját tépi, hogy ezt most miért kell néznie és mi köze a Jurassic Park szellemiségéhez. A Biosyn nevű cég már önmagában annyira röhejes és szájbarágós a neve alapján (Bio bűn), hogy nem lehet komolyan venni, a vezérigazgatója pedig egy ezerszer látott figura aki a jópofizva próbálja eladni a világméretű pusztitásra képes projektjét.

A sok felesleges jelenet mellett kapunk dínókat is dögivel, de sajnos csak felesleges látvány elemként. A legelső Jurassic Parkban jóval nagyobb hangsúly volt rajtuk, érezhető volt a nagyságuk és félelmetesek voltak nem pedig szimpla CGI szörnyek, bár ennek ellenére a film legjobb jelenetei hozzájuk köthetők. Az akciójelenetek összességében jól össze lettek rakva, a csúcspont talán a Máltán játszódó motoros üldözés, ezek a pillanatok pedig szerencsére feldobják a filmet.

A szereplők közül mindenképpen Owen a legkidolgozottabb. Az első Jurassic World-hez képest visszavettek belőle, de jelenléte még így is van és Chris Pratt még mindig a legjobb választás erre a figurára. Az ő színészi kvalitása és karaktere mindig is egyenlő volt az Indiana Jones szerű szimpatikus kalandorral, így a Jurassic Park miliőjébe maximálisan beleillik. A többi szereplő korántsem muzsikál olyan jól mint ő. Bryce Dallas Howard és a klón kislány ismételten érdektelen, viszont az abszolút mélypontok a régi szereplők. Minhárman elég sokat szerepelnek de olyan szinten feleslegesen, hogy az ő szerepüket pár huszadrangú színész is betölthette volna, mert egyáltalán nincsen súlya a jelenlétüknek. Ian Malcolm elereszt pár üres lózungot a film során az élet értelmével kapcsolatban, Alan Grant pedig az egész film alatt szólgalelkűen ad folyton igazat volt szerelme, Ellie Sattler véleményeinek. Magával Alan Grantel kapcsolatban eleve felvetődik a kérdés, hogy mi értelme a dinoszaurusz ásatásainak amit szervez, amikor világszerte már évek óta az emberekkel együtt élnek a dínók.

Mindezek ellenére a film legfájdalmasabb pontja a legvége. Elképesztően buta és nyálas választ kapunk arra, hogy a dinoszauruszok miként tudnak az emberekkel együtt élni a jövőben, sőt az embernek az az érzése támad, hogy a Bukott Birodalom vége óta semmi sem változott. Összességében az egész film alatt a génmódosított sáskák és a klónozott kislány kapja a legnagyobb hangsúlyt.

Világuralomra mégse lehet azt mondani, hogy borzasztó film lenne. A két és fél órás játékidő viszonylag hamar elpörög a sok akcióval és párszor sikerül megidézni a régi filmek hangulatát, viszont egy Jurassic Parkhoz képest ez nagyon kevés. Egy tipikus olyan darabról van szó, ami azért készült el, hogy becsábítsa a moziba a nézőket azzal eladva magát, hogy egy régi örök klasszikus folytatása. Amennyiben bizonyos alkotók továbbra is ilyen hozzáállással fognak filmet készíteni, akkor szép lassan ki fog halni a kreativitás a filmvilágból, de csak remélni tudjuk, hogy ez nem így lesz. 

Értélekés: 50%

Kinek ajánlott:

• Elvakult Jurassic Park rajongóknak.
• Akiknek mindegy, csak legyenek dínók, effektek és pusztítás.

Kinek nem:

• Aki a trológia méltó befejezését várja. Ez a film minden, csak nem méltó.
• Aki a régi szereplők epic cameo-jára számít.
• Akik már az első részt is utálták.

Amennyiben beszélhetünk tökéletesen megjelenített fekete és szatirikus humorról a filmvásznon akkor a skandináv filmek hozhatóak fel legjobb példának. Lars von Trier és Thomas Vinterberg rendezők alkotásain túlmenően számtalan ilyen filmben jelennek meg az emberi természettel kapcsolatos fajsúlyos témák rendkívül szórakoztató módon történő ábrázolása. Cselekményeik sokszor nyomasztó és realista megközelítésben mesélnek el egy történetet, amelyek végén általában nem jó kedvvel állunk fel, mégis a film során azon kaphatjuk magunkat, hogy rengetegszer nevetünk. Az Ádám almái című filmben például a főszereplővel elképesztően nyomasztó dolgok történnek, viszont olyan abszurd szituációkban, amelyek bizonyos szemszögből komikussá teszik az egész filmet. Az e fajta ellentmondásos hangulatban a dán filmművészet rengeteg zseniális darabbal szolgált már, amelyek közül leginkább Anders Thomas Jensen rendező és Mads Mikkelsen színész közös munkáit lehet kiemelni. Az összes filmjük rendkívül emlékezetes és ez a 2020-ban megjelent Igazság Bajnokaival sincs másképp.

A történet kezdetén Mathilde egy vonat baleset következtében elveszíti az édesanyját, apja Marcus pedig ennek hatására hazatér a katonai szolgálatából, hogy a lányával legyen. Ezek után Marcust felkeresi Otto aki azt szintén a vonaton utazott és azt állítja, hogy a baleset valójában nem volt véletlen, hanem egy Igazság Bajnokai nevű bűnbanda szervezte meg egy koronatanú kiiktatása érdekében, aki a banda ellen tanúskodott volna, a felesége pedig csak egy véletlen áldozat volt. Marcus ennek hatására bosszúhadjáratot szervez Otto és annak két barátja, Lennart és Emmenthaler segítségével.

Ez a film eleinte egy nagyon súlyos dráma hangulatát sejteti, ami nagyon sok ponton jellemző is a filmre, azonban miután a négy főszereplő összeverődik és tervezgetik a banda lebuktatását a dán filmekre jellemzően egyből átcsap komédiába az egész. A főszereplő Marcus egy magabiztos és azonosulható főhős aki igyekszik kézben tartani a dolgokat, viszont mivel minden érmének két oldala van, akad egy pár érdekes kirohanása. Miután visszatér a háborúból, egyből átjön, hogy egy traumatizált figuráról van szó, aki bármikor elpattanhat, a frusztrációit pedig erőszakkal vezeti le. Ezt általában a társai isszák meg, vagy a lányának a barátja, akit az egyik jelenetben a legváratlanabb pillanatban pofán vág, miután az randizni vitte a lányát. 

Lennart is egy hasonlóképpen sérült szereplő, aki a lelki bajait a gyerekkorában szenvedte el, ő azonban állandó pofázással vezeti ezt le ezzel őrületbe kergetve a társait. Emmenthaler a csapat technikai zsenije, akit gyerekkorában sokat csúfoltak, ebből kifolyólag neki is vannak szokatlan ugyanakkor szerethető megnyilvánulásai. Otto vitán felül a legértelmesebb része a csapatnak és valójában ő az aki egyben tartja az egészet, nélküle vitán felül nem sikerülne a nyomába eredni az ellenséges bandának. 

A szedett vedett bandát látni elképesztően szórakoztató, hiszen nagyrészt végig bénázzák az egész cselekményt látszólag pedig nem is lehetnek ennél különbözőbbek, mégis a lelki sérültségük miatt kovácsolódnak igazi csapattá és válik közössé a céljuk. Ez akkor csúcsosodik ki, amikor Otto elmondja, hogy miért tekinti személyes ügynek, azt hogy Marcus elvesztette a feleségét, ami talán a film legdrámaibb pillanata. 

A színészek nagyon jó teljesítményt nyújtanak, különösen Mads Mikkelsen, aki filmről filmre egyre jobban bizonyítja, hogy ő generációnk egyik legtehetségesebb férfi színésze. Az Igazság Bajnokaiban van egy jelenet, ahol teljesen kiborulva szétveri a lakása teljes berendezését, itt mutatja meg mi is valójában a színészet.

A drámai és komikus jelenetekhez pár izgalmas és naturalista akció jelenet is társul, amelyek zsánerben még sokoldalúbbá teszik a filmet, valamint egy érdekes vonulat is keresztül van vezetve a történeten a pillangóhatással kapcsolatban. A film sok kulcsfontosságú eseménye meg van kérdőjelezve és egyszerű véletlennek van feltűntetve, ugyanakkor bizonyos szempontból mégis lehetnek lényegesek. Például a film elején az egyik szereplőnek ellopják a biciklijét, ami látszólag egy lényegtelen eset, viszont ha ez nem történik meg, akkor valójában az egész cselekmény sem történik meg.

Az Igazság Bajnokai egy rendkívül sokoldalú műfaj mix, rétegelt karakterekkel, izgalmas történettel és szórakoztató dialógusokkal. Hollywoodi filmeken belül Tarantino és a Coen testvérek rendezéseihez lehet hasonlítani, mégis magában hordozza a dán filmek sajátosságát amitől végsősoron egyedivé válik. Sajnos egy kevésbé ismert filmről van szó, ami sokkal több figyelmet érdemelne, hiszen összességében az utóbbi évek egyik legjobb filmjéről van szó amit mindenkinek látnia kell.

Értékelés: 90%

Kinek ajánlott:

• Akik egy szokatlan, ám újszerű és frissítő filmre vágynak
• Mads Mikkelsen rajongóknak
• A fekete humor kedvelőinek

 Kinek nem:

• Akik az amerikai filmekre jellemző egyszerűbb, szögegyenesebb történetekhez szoktak
• Akik a dán filmekre jellemző humorral nem tudnak mit kezdeni

Hollywoodban mindig is fellelhetőek voltak azok a rendezők, akik a pályafutásuk során egy bizonyos értelmiségi szint felett sose voltak képesek filmet készíteni. A karaktereik banálisak és idióták, a történet amit kiagyalnak pedig gyerekes és lapos, lényegében bizonyos iq felett élvezhetelen amit letesznek az asztalra. Egyedül a látvánnyal próbálnak operálni, amire panasz általában sosincs, ennek ellenére elég sok kérdést vet fel ezeknek a filmeknek és a rendezőiknek a létalapja. Roland Emmerich egy kitűnő példa, aki karrierje során a katasztrófa filmjeivel a Föld minél látványosabb pusztulására helyezte a hangsúlyt és egy megalomán érzést próbált előhozni a nézőkből. Egy jobb ízlésű ember ezekre a filmekre élből nemet mondana, viszont van az a szint, amikor trash élménynek meglehetősen szórakoztatóak tudnak lenni. Emmerich Holnapután és 2012 című filmjei például eléri azt a szintet amikor popcorn és kóla társaságában élvezetes miközben a főszereplők menekülnek a jégkorszak vagy egy földrengés elől.

Michael Bay nevét is fémjelzik a hasonló szellemiségben készült filmek, többek közt a Transformers, ahol a CGI robotok bunyói legalább másfél órát ölelnek fel a két órás játékidőből, de a legutóbbi filmjére a 6 Undergroundra a non-stop akció és a hülye karakterek talán méginkább jellemzőek. A most megjelent mesterműve a Rohammentő, Jake Gyllenhaal főszereplése miatt eleinte egy értelmesebb filmet sejtetett, azonban a játékidő kb. huszadik perce után hamar kiderül, hogy ez is egy ugyanolyan ámokfutás lesz, mint az összes többi Bay film.

A történet főszereplője Will Sharp (Yahya Abdul-Mateen), aki anyagi gondokkal küzd és nem tudja fizetni a felesége kórházi számláit, így segítséget kér mostohatestvérétől, Danny-től (Gyllenhaal). Danny egy kieszel egy balhét, hogy rabolják ki Los Angeles egyik bankját, ahol fejenként 8 millió dollárt kaszálhatnak, amibe Will belemegy, a rablás aonban balul sül el és a testvérpárnak menekülnie kell. A menekülés során belefutnak egy mentőautóba, amit eltérítenek, benne egy orvosnővel és egy életéért küzdő rendőrrel. A túszokkal együtt pedig tovább folytatódik a menekülés miközben a város összes rendőre a nyakukon van.

A Rohammentő egy ízig vérig Michael Bay film. A korábbi munkáihoz hasonlóan a történet főbb karakterei iszonyat buták vagy idegesítő bunkók akik frappánsnak szánt beszólásokkal bombázzák egymást. Többnyire nagyon vagánynak próbálja ábrázolni a megjelenséüket és a dumáikat, de az esetek 100 százalékában azt a benyomást keltik, hogy a való életben senki nem beszél így, következésképpen röhejessé válik az egész. Bay legnagyobb hibája mindig is ebből fakadt, hogy a prosztó és rasszista dumák szerinte önmagukban viccesek és a látvánnyal együtt egy szórakoztató komponenst alkotnak, ez azonban sosem működött, itt pedig különösképpen elvérzik ez a koncepció. Az összes filmje közül talán ez a legostobább, ami pedig még idegesítőbbé teszi az a folyamatosan rángatózó kamera és a másodpercenkénti vágás. Egy jó akciófilmet nem a hektikus technikai megoldások tesznek pörgőssé, sőt inkább fárasztóan hatnak, a Rohammentőt nézve pedig az az ember érzése, hogy aki ezt a filmet rendezte és vágta az metamfetamin hatása alatt volt miközben dolgozott. Ez a 6 Underground alatt is érezhető volt, de itt méginkább kitűnik.

Maga a történet egyébként egy izgalmas filmet sejtet az első pár percben, viszont amint elkezdődik a bankrablás ez a benyomás egyből abbamarad, ugyanis a főszereplők maszk nélkül, egymást a saját civil nevükön szólítva ejtik túszul a banki alkalmazottakat. Ilyen maggondolatlanul a világon valószínűleg senki nem rabolna bankot mindőssze 8 millió dollárért, bár egy Michael Bay filmtől mást nem is igazán lehet várni. A rablást követően a film hátralévő része kizárólag a mentőautóban való menekülésről szól, miközben a rendőrök üldözik öket és próbálnak tárgyalni velül. Ez alatt főleg Danny és Will konfliktusa van a középpontban, akik azon vitáznak, érdemes e tovább menekülni a rendőrök elől. Will ellenzi, hogy tovább menjen az akció, Danny viszont továbbra is túlpörögve, mindent a pénzért mentalitással kitart amellett, hogy tovább kell menekülni. A film a megállás nélküli akciója és pörgése ellenére iszonyat fárasztó és ezt az egysíkú szereplőinek és a túlpörgetett vágásainak köszönheti. 

A színészek közül senki nem nyújt igazán maradandó teljesítményt, Jake Gyllenhaalt kivéve, viszont itt sajnos nem a pozitív értelemben emlékezetes. Erre a szerepre őt eleve egy nagyon rossz döntés volt becastingolni, ugyanis ez a túlpörgött figura egyáltalán nem a ő karaktere és ez meg is látszódik. Nagyon furán gesztikulál és idióta arckifejezéseket vág egész végig, ami pedig még szomorúbb, hogy a Rohammentő már a második gyenge szerepe és filmje egy huzamban. Külön érdekesség, hogy a Bűnösben játszotta a legutóbbi gyenge szerepét, ami a Rohammentőhöz hasonlóan szintén egy dán filmnek a lebutított amerikai remake-je. Amennyiben Gyllenhaal hasonló tendencia alapján fog filmeket elvállalni, az szomorú lesz ránk nézve, hiszen egy nagyon tehetséges színészt fogunk lecsúszni látni.

Összességében a Rohammentő egy nem túl élvezetes, egyáltalán nem izgalmas akciófilm, ami megállás nélkül pörög,a végére pedig egy nyáltól csorgó pátoszos végkifejletbe fullad. Túl gyors a vágás, szinte alig lehet látni bármit a filmből, a szereplők pedig még idegesítőbbé teszik az egészet. Egy egyszeri trash élménynek elmegy a film, hiszen gagyisága sokszor bájossá teszi, de a Michael Bay filmek közül ez mindenképp a rosszabbak közé tartozik.

Értékelés: 35%

Kinek ajánlott:

• Akik beérik a kizárólagos akcióval minőségtől függetlenül.
• Akik kedvelik a trasht.
• Akik valamilyen fura indíttatásból szeretik Michel Bay filmjeit.

Kinek nem:

• Akiknek bántja a szemét a gyors vágás és operatőri munka.
• Jake Gyllenhaal rajongóinak. Hatalmasat fognak csalódni benne.
• Akik egy izgalmas túszdrámára várnak.

A Ryan Közlegény Megmentését az egyik legjobb amerikai háborús filmként tartják számon, ami valaha készült. Steven Spielberg rendezése szakmailag egy rendkívül elismert, és a közönség által is nagyon szeretett film, ami a bevétel és a szakmai díjak szempontjából is nagyon jól teljesített, sőt néhány amerikai filmkritikus és filmes szövetség egyenesen minden idők egyik legjobb filmjének kiáltotta ki. Ez a színtű elismerés sok szempontból nem alaptalan, hiszen a Ryan Közlegény Megmentése rendkívül erős, nyomasztó és látványos jelenetekkel festi le a második világháború borzalmait, emellett emlékezetes karaktereket is felvonultat és ezeket nagyon egyedülállóan teszi a háborús filmek között. Ugyanakkor a rengeteg pozitívuma ellenére, ha a forgatókönyv és az alapsztori szempontjából kezdjük el kritizálni ezt a filmet, akkor szerintem rettenetesen hiteltelen és borzasztó, emiatt pedig szinte érthetetlenné válik az, hogy miért kapott ez a film ekkora elismerést.

A történet 1944 június 6.-án veszi kezdetét Normandiában, amikor a szövetségesek partra szállnak. Ez az akció rengeteg katonai életet követel és John Miller százados, aki szintén részt vesz a műveletben, rengeteg embert veszít. A nehézségek ellenére azonban Miller új feladatot kap néhány nappal később, a megmaradt embereivel a német vonalak mögé kell törnie és meg kell keresnie majd kimenekítenie egy James Francis Ryan nevű közlegényt, akit az amerikai hadsereg vezérkara úgy döntött, hogy hazaküld a háborúból. Ennek az oka, hogy Ryan-nek mindhárom fivére egyszerre esett el a háború során, így ő maradt a családjának az egyetlen férfi tagja. Pontos információk nincsenek a hollétéről, így Miller századosnak és 7 fős csapatának lényegében egy tűt kell keresnie a szénakazalban.

A legfőbb és legsúlyosabb problémája a Ryan Közlegény Megmentésének az maga az imént felvázolt alapsztori, ami szinte teljesen kicsinálja az egész filmet, hiszen ilyen szituáció egy háború közben soha nem fordulhatna elő, hogy az amerikai vezérkar 8 katonát küld egyetlen másik után, csak azért, mert annak meghaltak a testvérei. A film szerint az amerikai hadsereg vezérkarának vezetői azért hoznak ilyen döntést, mert túlságosan lelkiismeretesek ahhoz, hogy Ryan anyjának utolsó fiát is hagyják meghalni, hiszen az előző három miattuk halt meg és ők ezt már nem vállalnák fel. Ez egyszerűen egy lehetetlen hülyeség, hogy egy olyan háborús közegben, ahol naponta több száz olyan katona hal meg akinek a családja otthon gyászolja őket hirtelen egy olyan katona élete válik fontossá, aki szinte semmiben nem különbözik a többi veszélyben lévő társától. Ezért az emberért pedig kockára van téve 8 másik katona élete, akik legalább ugyanannyit érnek, mint Ryan. A második világháborúban nehezen elképzelhető, hogy egy ilyen eset bármikor előfordulhatott volna, hiszen Amerika és az összes másik ország is a világon tömegesen küldte a katonáit lelkiismeretlenül a halálba nem törődve azzal, hogy ki gyászolja őket otthon. A cselekmény során ezen Miller százados osztaga is fennakad, és páran közülük lázadni is kezdenek különösen Reiben közlegény, aki azzal kezd el fenyegetődzni, hogy feladja a küldetést annak ellenére, hogy ezzel hazaárulást követne el. Ez lényegében egy érthető reakció, viszont a film vége felé a szereplők felhagynak a lázadással és beletörődnek a sorsukba remélve, hogy ha megtalálják Ryant akkor ők is hazamehetnek.

SPOILER!

Amikor az osztag végül megtalálja Ryant, Miller százados elmondja neki, hogy meghaltak a fivérei és ezért hazamehet, azonban Ryan erre rettentő unszimpatikusan reagál. Úgy határoz, hogy nem fogja ott hagyni az osztagát arra hivatkozva, hogy nem akarja cserben hagyni őket így nem törődve azzal, hogy Miller és az emberei miatta tették kockára az életüket a keresése során, sőt azzal sem törődve, hogy a nyolcból két ember ez alatt meg is halt. Ezek után nagyon nehéz szimpatizálni Ryan karakterével, épp ezért a film végén lévő drámainak szánt jelenet az ő jellemével kapcsolatban egyáltalán nem működik és kínosnak hat.

SPOILER VÉGE!

A Ryan Közlegény Megmentése sokkal jobb lehetett volna, ha az alapsztori kicsit jobban ki van dolgozva, mer ebben a formában nagyon patetikus és Amerika istenítő lett. A film azzal, hogy az amerikai hadsereg a jó szándéktól vezérelve kimenekít egy katonát a frontról, túlságosan nagy szentnek és jó tét léleknek állítja be az USA-t, az amerikai hazafias érzést pedig tovább erősíti a film azzal, hogy az elején és a végén is látjuk lobogni az amerikai zászlót. Egy háborús filmnek nem erről kéne szólnia, hogy Amerika mennyire egy szent ország volt a harcok alatt, hanem a háború szörnyűségeiről és a lelki hatásairól. Sajnos a film ezekkel nem sokat foglalkozik.

Mind ezek ellenére, hazugság lenne azt mondani, hogy a Ryan Közlegény Megmentése egy rossz film. Az igazság az, hogy a film az elejétől a végéig tele van nagyon hatásos és izgalmas jelenetekkel és megoldásokkal. Mindjárt a legelső jelenetben 20 percen keresztül nézhetjük végig a normandiai partraszállást, ami az egyik legjobb háborús csatajelenet, ami valaha készült. Rengeteg ember hal meg ebben a jelenetben nagyon brutális módon és a film nagyon sokkolóan és látványosan prezentálja ezt.  Iszonyat sok munkát fektettek bele az operatőri megoldásokba és a hanghatásokba, amiktől úgy érződik, mintha maga a néző is ott lenne a csatában a film szereplőivel. Lényegében minden egyes célba talált golyónak és halálesetnek olyan súlya van, mintha valójában megtörténne. A film utolsó csatajelenete is hasonlóan hat, rendkívül izgalmas és feszült, de a köztes időben amikor Millerék Ryant keresik szintén akadnak nagyon jó jelenetek, mint például, amikor Millerék elfoglalják a rádióállomást, vagy amikor a dögcédulák között keresik Ryan nevét remélve, hogy már meghalt és nem kell tovább keresni. Steven Spielberg nagyon jól ért az ilyen jelenetek zseniális kivitelezéséhez, amik nélkül sokkal rosszabb lenne a Ryan Közlegény Megmentése. Tagadhatatlan erényei vannak a filmnek és valószínűleg ezen részek miatt kapott ekkora elismerést a kritikusoktól és a nagyközöségtől.

A karakterek is jól ki vannak dolgozva, szimpatikus mindenki és lehet értük izgulni. A színészek is jól játszanak nagyon, kivéve Tom Hankset. Nem arról van szó, hogy borzalmas alakítást nyújtana, csupán, hogy nem ő az, aki erre a karakterre illik. Miller százados az a fajta parancsnok, aki már rengeteg embert megölt és a katonáit szinte mindig kijuttatta a bajból, ezért rengetegen felnéznek rá. Úgy emlegetik, mint azt az embert, akit halott katonák testrészeiből rakták össze, mert annyira jól teszi a dolgát, Tom Hanks pedig egyáltalán nem rendelkezik ezzel a karakterisztikával. Ő mindig is szimpatikus polgári figurákat alakított, akiket bármikor tökéletesen el tudott játszani, éppen ezért szokatlan őt egy ilyen százados szerepében látni.

Steven Spielberg összességében egy hazug alapkoncepciót próbál elhitetni velünk, amit rendkívül látványos és hatásos jelenetekkel karöltve prezentál. Ez még bosszantóbbá teszi a Ryan Közlegény Megmentését, hiszen lehetett volna belőle egy kiváló film is, amit minden idők legjobbjai között emlegethetnénk, csupán annyit kellett volna tenni a forgatókönyv írónak, hogy kevésbé patetikusnak és irreálisnak írja meg a történetet. Ha önmagában csak az alapsztorit néznénk, akkor ez összességében egy nézhetetlen és hazug propaganda film lenne, végül azonban egy emlékezetes darab válik belőle, amit sokszor újra lehet nézni annak ellenére, hogy idegesítőek a hibái. Nagyon jó a hangulata, egyszer sem válik unalmassá és nagyon izgalmas.

Értékelés: 70%

Kinek ajánlott:

• Bárkinek, aki egy intenzíven ható filmre vágyik.
• Aki nem riad vissza a kőkemény hitelességgel ábrázolt háborús erőszaktól.
• Akik Spielbert filmjeit a patetikus történetmesélés ellenére is szereti.

Kinek nem:

• Aki bármilyen módon viszolyog az amerikai propagandától.
• Aki minden áron a hitelességet várja el egy háborús filmtől.
• Gyenge idegzetűeknek.

Ha Hollywoodban van olyan személy, akinek a neve az utóbbi években eggyé vált az élő legenda fogalmával, az vitán felül Clint Eastwood. Kiállásának és színészi játékának köszönhetően a 60-as évek egyik legnagyobb western ikonjává vált, főként Sergio Leone filmjei által, de egyéb műfajokban is teljes mértékben megállta helyét a karaktere. A 70-es évektől a színészeten kívül rendezőként is elkezdett tevékenykedni viszonylag kicsi visszhanggal, ami sajnos évekig kitartott. Úgy tűnt rendezőnek mégse ő a legjobb szakember, azonban a sok év kísérlet után a 90-es évektől egyre kiválóbb filmek kerültek ki a kezei közül, elég csak a Nincs Bocsánatra, vagy a Millió Dolláros bébire gondolni, amik Oscar díjasok is lettek és filmélményként is rendkívül maradandóak. Mindezt a többi filmjéről ugyanígy el lehet mondani, amiket 2000 után csinált.

Karrieríve alapján azon kevés rendezők közé tartozik, aki öregkorára nemhogy nem fáradt el, hanem nemesedett és túlszárnyalta önmagát és valamilyen embertelen csoda folytán még a napjainkban is évente kiad egy filmet, pedig korban már a 90et veri felülről. Ha mindez nem volna elég, a legtöbb filmjében még a főszerepet is ő játssza a rendezői és a produceri tevékenységei mellett, legutóbb a 2018-as Csempészben volt hasonló a felállás. Idén ősszel jelent meg a Cry Macho című filmje, ahol szintén rendező és főszereplő egyszemélyben, ezek alapján pedig hatalmas kíváncsiság övezte, hogy a 91 éves rendező vajon ismét tud-e valami hatalmasat alkotni, ahogy ezt eddig is tette.

A történet a Gran Torinohoz hasonlóan egy mester-tanítvány viszont próbál ábrázolni. Az Eastwood által játszott egykori rodeóbajnok megbízást kap a főnökétől, hogy hozza haza a fiát, aki valahol Mexikóban éli a kicsapongó életét. El is indul és viszonylag hamar meg is találja a fiút, majd együtt elindulnak haza, az út során pedig eleinte távolságtartóak, azonban napról napra egyre közelebb kerülnek egymáshoz.

Eastwood rengeteg korábbi filmjéből merített miközben forgatta ezt a filmet. Vannak utalások a régebbi westernfilmjeire, a Gran Torinora, de még a Csempészre is, amivel alapvetően nem lenne baj, ha a maga jogán tudna egy koherens egészként létezni a film. Ez viszont egyáltalán nem sikerül, ugyanis a Cry Macho sajnos iszonyatosan középszerű lett. Érdemi mondanivalója a filmnek csak nyomokban fellelhető, a karakterek egyáltalán nem rétegeltek, technikailag és színészileg pedig összecsapottnak érződik az egész. Szörnyű ezt mondani egy Clint Eastwood film kapcsán, de sajnos egy nagy nulla az egész. A rendezőnek már korábban is voltak kicsit gyengébb filmjei, de azok legalább valamennyire emlékezetesek, a Cry Macho viszont tipikusan egy olyan darab, amire pár hét elteltével semmire nem fog már emlékezni az ember.

Maga az alapszituáció, hogy egy tapasztaltabb öreg és egy vásott kölyök kapcsolatát és karakterfejlődését nézhetjük, ahogy próbálnak kijönni egymással egy érdekes koncepció és rengeteg mindent ki lehet hozni belőle. Mondani se kell, hogy ez a kapcsolat nagyon felszínesen van ábrázolva. Van egy-két szerethető és vicces pillanata a figuráknak, de korántsem annyi, mint például a Gran Torinoban.

Ennek ellenére talán nem is a felszínesség, ami tönkre vágja a filmet, hanem maga Clint Eastwood figurája. A legnagyobb probléma az, hogy a karakter úgy van kezelve, mint egy hatalmas élő szent, akitől mindenki elolvad amint meglátja pedig alapvetően egy szimpla ex rodeósról van szó, aki felett eljárt az idő. Az egyik jelenetben a fiú anyja, aki egy 40 év körüli nő konkrétan rámászik Eastwoodra pedig kb. fél évszázaddal fiatalabb nála és semmi magyarázat nincs rá miért teszi. Valószínűleg azért teszi, mert rodeós volt régebben a figura és ebben a filmben ez a szakma a farmerkedés mellett valamiért nagyon túl van idealizálva ez pedig egy idő után nagyon fárasztó.

A másik dolog, ami rettenetes módon groteszk, hogy Eastwood 91 éves létére egy olyan figurát játszik, aki a történet szerint maximum 70 éves lehet, de még talán annyi sem. Ha nem lenne szembetűnő, ez nem is lenne nagy baj, de a film alatt Eastwood iszonyat lassan csoszog és beszél ezek után pedig azok a jelenetek nagyon banálisak, amikor lenyűgöz minden nők maga körül és amikor betör egy vad lovat. A lovas jelenetnél kínosan egyértelmű, hogy egy 30 év körüli kaszkadőr ül a lovon helyette.

Ami ennél is nagyobb baj, hogy a minőséget tovább rontja a srác, akit a főszereplő haza akar vinni Mexikóból, ugyanis nagyon rosszul hozza a figuráját a gyerek színész. Egyáltalán nem kelti egy vásott kölyök benyomását a karaktere, maximum annyiban, hogy a film elején csirke viadalokból próbál megélni. Ugye milyen kis rosszcsont?

Az egész film pedig ebből áll, hogy két abszurd és jellegtelen karakter interakcióit nézhetjük másfél órán át bármiféle érdemleges konfliktus vagy esemény nélkül. Történnek a dolgok, de valahogy egyáltalán nem emlékezetesen, én legalábbis pár napja láttam a filmet és már most alig emlékszek rá. A film vége is elég érdekesen van lezárva, ugyanis a legelejétől egyértelmű, hogy a srácnak egyáltalán nem lesz jó helye az apjánál, Eastwood viszont mégis hazaviszi.

Összességében teljes mértékben érthetetlen, hogy a Cry Macho egyáltalán elkészült, ugyanis mondanivalóban semmit nem közöl, a karakterek pedig laposok, ezt pedig egy akkora film ikontól, mint Clint Eastwood nagyon fájt látni főleg az előző filmje, a Richard Jewell balladája után, ami zseniális volt. 91 éves korára talán már kijött a rendezés gyakorlatából, de az is lehet, hogy csak szimplán rossz időszaka volt és még mindig van benne kraft. Akárhogy is legyen, az elkövetkező időszakban reméljük még fog jelentkezik pár filmmel, hiszen a mostani gyenge eresztése ellenére még mindig az egyik legjobb rendező, aki valaha élt.

Értékelés: 45%

Kiknek ajánlott:

• Elvakult Clint Eastwood rajongóknak.
• Akiknek van teljesen felesleges másfél órája.

Kiknek nem ajánlott:

• Akiknek akad jobb dolga is.
• Akik egy filmtől elvárják, hogy valami történjen benne.

Iskolát elvégezni, munkát keresni, megházasodni, családot alapítani, házat venni majd végül nyugalomban a szeretteiddel megöregedni a legelfogadottabb norma a mai világban. Egyszerű és biztonságos életfelfogás, ami által az emberek probléma mentesen élnek le egy boldog életet, emellett pedig becsületesen járulnak hozzá a társadalom fejlődéséhez. Amerikában ezt az eszmét az amerikai álomként hirdetik, ami szerint kemény munkával a saját erejéből mindenki képes jobbá tenni az életét, ezzel pedig különlegessé válni. Az átlagemberek felfogása szerint a család és a jövedelmező munka, amiért megdolgoztál valóban egy különleges dolog, azonban ez nem mindig van így. Az amerikai álom ugyanis sok szempontból egy felsőbb hatalmak által propagált dolog, amit azért hirdetnek, hogy az emberek a kemény munkájukkal felerősítsék a gazdaságot és az országot, amiben élnek, ezzel a tendenciával viszont az emberek nem különlegessé válnak, hanem középszerűvé. Mivel szinte mindenki ugyanolyan átlag munkát végez és ugyanúgy kertes házban lakik a családjával, nagyrészük észre sem veszi, hogy amit csinál az egy automatizált, unalmas és nyomorúságos élet, ami áldás helyett csapdává is válhat.

Az amerikai középosztálynak az életével és az amerikai álomnak a hitelességével rengeteget foglalkozik Sam Mendes filmrendező, aki az 1999-ben megjelent Amerikai Szépséggel és a 2008-as Szabadság útjaival a valaha készített leghitelesebb filmet készítette el ebben a témában. A filmes karrierje előtti életében minden bizonnyal egy amerikai kertvárosban élhetett, amiről valószínűleg nincsenek jó emlékei, hiszen a két filmben konkrét és húsbavágó állásfoglalást tesz. Az Amerikai Szépség amellett, hogy nincs túl jó véleménnyel az amerikai álomról, összességében egy optimista életszemléletet is közvetít, a Szabadság útjai viszont abszolút pesszimista és szomorú. Az előbbi, a megjelenését követően hatalmas siker volt, rengeteg Oscar díjat, valamint kritikai és nézői elismerést aratott, amit nagyrészt a pozitivitásának köszönhet, az utóbbi azonban korántsem lett akkora kultfilm. Ez szinte érthetetlen, hiszen mondanivalóját tekintve van olyan fontos film, mint az Amerikai Szépség, és minőségben is majdnem megüti ugyanazt a szintet, igaz a komolysága miatt kicsit kevésbe nézőbarát.

A történet Frank és April Wheeler házasságát és kertvárosi életét követi nyomon. A közös életük során mindig is igyekeztek elkerülni, hogy középszerűvé váljanak, mint a legtöbb amerikai polgár, azonban szép lassan ez mégis bekövetkezni látszik. April a színészi karrierjét elbukja és átlagos háziasszonnyá válik, Frank pedig évek óta ugyanazt a lélekölő ügynöki munkát végzi, amiből lassan kezd kiégni, ezek által pedig egymástól is kezdenek elhidegülni és rengeteget veszekednek. Valahogy többre vágynak, mint ketten, mint átlag életet élni. April ezek után egy merész tervel próbálja feléleszteni az életüket, ezentúl Párizsban fognak lakni, ahol April fog dolgozni, Frank pedig kitalálja, hogy mi az a munka, amit mindig is szeretett volna csinálni. Ennek hatására mind a ketten életvidámabbak lesznek és hatalmas lelkesedéssel készülnek a közös Párizsi életre, azonban bizonyos dolgok hamar keresztül húzzák a számításaikat. Frank kap egy új állás ajánlatot, ami által sokkal több lenne a fizetése, ez által pedig kétségek kezdik gyötörni az új élettel kapcsolatban, úgy érzi maradniuk kellene és a stabilabb anyagi háttérre támaszkodni. April ezzel ellentétben viszont mindent megtenne, hogy kiszabaduljon a lekorlátolt életéből, ez pedig újra rengeteg vitát kezd szülni kettejük között. A karriert és a még nagyobb stabilitást válasszák-e, vagy a boldogabb és izgalmasabb életet? A Szabadság útjai főleg ezt feszegeti, hogy a két különböző életszemlélet milyen ellentéteket szülhet két ember között.

Ez a film elképesztően nyomasztó módon mutatja be a főszereplők vitáit jelenetről jelenetre, a történet végére pedig egy pokoli mélypontra érkezünk, ami éppen azért nagyon hatásos, mert úgy érezzük, hogy a látottak akár velünk is bármikor megtörténhetnek. Veszekedni gyakorlatilag az összes házaspár szokott, legtöbb esetben banális okok miatt, viszont a Szabadság útjai azt a szintjét mutatja be a vitáknak, ahol a pár a saját életüket kérdőjelezi meg. Mivel Frank a jobb karrierrel kezd el szimpatizálni, ez teljesen szembe megy April akaratával, ezért a nő egyenesen gyűlölni kezdi, hiszen az új és boldogabb Párizsi élettel neki akart elsősorban örömet. Ugyanakkor Frank is hasonlóan kezd Aprilhez viszonyulni, mert a stabilabb anyagi javakkal egy biztosabb jövőt tudna a családjának biztosítani, a nő pedig ennek ellenére is ellenséges marad. Az ellentétek miatt a film során mindkét karakter olyan fájdalmakat okoz a másiknak, ami elfogadhatatlan, ennek ellenére mégis megértjük őket és azonosulni is tudunk velük.

Az azonosuláshoz rengeteget hozzátesz Leonardo Dicaprio és Kate Winslet, akik zseniálisan játszanak. Dicaprio ismételten bebizonyítja, hogy ő generációjának egyik legtehetségesebb férfi színésze, Winslet azonban még nála is magasabb szintet hoz. April karkatere alapból is komplexebb, mint Franké, így sokkal nehezebb is volt életre kelteni, de ez toronymagasan sikerült. A két karakter működő kémiájához pedig egy nagyon érdekes adalékot nyújt, hogy a Titanic-ban ők szintén ők ketten játszották a főszereplőket. A Szabadság útjai így egy olyan alternatív sztorinak is felfogható, mintha a két szereplő túlélte volna a hajó katasztrófáját, majd letelepedtek volna Amerikába csak az élet korántsem jött be nekik annyira, mint számították.

Időnként feltűnik a filmben egy harmadik szereplő is, nevezetesen John Givings, akit Michael Shannon játszik. Az ő karaktere talán a legemlékezetesebb a főszereplők mellett, hiszen egy olyan figura, aki látszólag nem komplett és fura kirohanásai is vannak, a kertvárosi közegben azonban mégis ő a legértelmesebb. Korábban sokszor elektrosokkolták, amikor elmegyógyintézetben volt, így kicsit nehezebb lett a természete, az amerikai álomról és a középosztályról pedig egy nagyon lesúlytó véleménye van, éppen ezért szimpatizálni is kezd Wheelerékkel, amiért Párizsba akarnak költözni. Azonban miután ők úgy néz ki, hogy mégse utaznak el, Givings egyből az ellenszenvét mutatja ki, nézőként pedig úgy érezhetjük, hogy neki van igaza és Wheelerék az őrültek hozzá képest.

Frank és April legjobb barátai Kathryn és Shep Campbell hasonló karakterek, mint a főszereplőink. Ők is egy kiégett házaspár, akik szívük mélyén szintén bánják, hogy a középosztály szintjén ragadtak, épp ezért nagyon féltékenyek és összetörtek lesznek amikor megtudják, hogy Wheelerék Párizsba utaznak. Egészen addig meg voltak elégedve, amikor a barátaik is hasonlóan átlagos és nyomorúságos életet éltek, viszont amikor Wheelerék ki akarnak lépni belőle, az visszaigazolást is ad arra az életre és arra, hogy ha nem tesznek valamit, akkor az életük sosem lesz jobb.

Rengeteg különféle élethelyzet, szituáció és karakter jelenik meg ebben a filmben, amik félreérthetetlenül támasztják alá Sam Mendes véleményét az amerikai kertvárosi életről, ha pedig sikerül ezeket átérezni, az vitán felül beleég az ember tudatába. Az életszerűségéből az egy kicsit talán elvesz, hogy a dialógusok néha szájbarágósak és elütnek a valóságtól, hiszen a szereplők elég konkrét és tűéles életfilozófiákat beszélnek egymással, ami kissé valótlanná teszi a szituációkat. Összességében nem zavaróak ezek a jelenetek, csak feltűnő, hogy egy átlagember valószínűleg nem így beszélné meg a dolgokat a másikkal.

Mindent összevetve, a Szabadság útjai az Amerikai Szépséghez hasonló színvonalú és mondanivalójú alkotás, ami az egy meglehetősen átlagos dolgot képes iszonyat pokolian bemutatni. A főszereplők élethelyzetével nagyon könnyen lehet azonosulni, és éppen ezért annyira maradandó ez a film. Azt érezhetjük, hogy semmiképp nem akarunk hasonló színvonalon élni, annak ellenére, hogy az alapvető társadalmi normák szerint ez a legelfogadottabb megélhetési forma és talán ez a legrémisztőbb az egész mondanivalóban.

Értékelés: 90%

Kiknek ajánlott:

• Az Amerikai szépség kedvelőinek.
• Akik akarnak látni egy húsbavágó, őszinte drámát.

Kiknek nem ajánlott:

• Akik egy túlidealizált szerelmes filmre számítanak, mint a Titanic.
• Kiégett embereknek. Tovább rombolná a lelki állapotukat. 

A gengszterfilm műfaján belül, ha mondani kéne egy színészt, akinek a neve vitán felül beleíródott a filmtörténelembe, az Robert De Niro lenne. Rengeteg kiváló filmben szerepelt már amik a bűnözés témájával foglalkoznak, mint például a Nagymenők, Casino, Keresztapa 2., Volt egyszer egy Amerika, vagy Az ír. Rendszerint mindig Martin Scorsese-vel közösen forgatott, aki vitán felül a műfaj legjobb rendezője, ebből kifolyólag a közös közreműködéseik mindig valami maradandót eredményeztek. A Nagymenők, vagy a Casino például olyan filmek, amelyek valós történetet dolgoznak fel és dokumentarista eszközökkel mutatják be a maffia különféle ügyleteit sokkolóan őszintén, de közben mégis szórakoztatóan, De Niro játéka pedig mindig rengeteg pluszt adott ezekhez a filmekhez.

A közös munkák után De Niro rengeteg tapasztalattal gazdagodott a bűnözői témával kapcsolatban, hiszen 1993-ban már ő maga rendezett egy gengszterfilmet, a Bronxi mesét, amely Chazz Palminteri színész valós élményein alapszik.

A történet az 1960-as években, Bronxban játszódik. Itt él a 9 éves Calogero, apja, Lorenzo pedig vasszigorral neveli őt, egyúttal igyekszik a legjobbat nyújtani neki és megóvni az utca kegyetlenségétől. A szomszéd kocsmában tengeti mindennapjait Sonny a maffia vezér, akit a fiú nagyon csodál  a fényűző és tiszteletreméltó élete miatt. Egy nap Calogero szemtanúja lesz egy gyilkosságnak, amit Sonny követ el, viszont a rendőröknek nem árulja el, hogy ki volt a tettes. Ezek után Sonny felfigyel a bátor tettére és a szárnyai alá veszi a fiút, aki hamarosan a maffia nagykutyái között találja magát. Ennek Lorenzo egyáltalán nem örül és igyekszik lebeszélni Calogerot az új társaságáról, akit viszont a szíve inkább Sonny felé húzza. Ezek után nagy harc kezdődik az apa és a maffia vezér között, hogy ki tud nagyobb hatással lenni Calogerora.

A Bronxi mese nagyrészt magában hordozza a gengszterfilmek megszokott sablonjait. Láthatjuk a maffiózók idealizált világát, amely kívülről nézve fényűzőnek tűnik, bár belülről egyáltalán nem olyan tiszta erkölcsileg. Sonny és a bandája is ezt a benyomást, hiszen Bronxban hatalmas tisztelet övezi őket, senki nem mer beléjük kötni és rendszerint azt csinálnak, amit akarnak. Calogero szemében is ezért válik vonzóvá a gengsztervilág, hiszen az apjával szemben, aki buszsofőrként alig keres valamit, Sonnyék tényleg elértek valamit. Az átlagember és a bűnöző közti különbségekről és ellentétekről a Bronxi mese ez által egy nagyon mély benyomást képes hagyni az emberben.

A film rendkívül őszintén és hitelesen mutatja be a két társadalmi réteget. Lorenzo személyében egy nagyon tisztességes embert kapunk, akinek rendes polgári állása van és aki mindig kerüli a bajt ezzel példát mutatva a fiának. Ennek azonban az ára is megvan, hiszen ezzel a munkával alig tudja fizetni a számlákat, Sonnyéknál viszont erkölcsileg mégis magasabban áll, mert ő sosem ölt, vagy lopott a vagyonért. A becsületességnek és az erkölcstelenségnek is megmutatja az árnyoldalait a Bronxi mese, ami valahol különbé teszi a klasszikus gengszterfilmekhez képest, hiszen a műfaj klasszikusai inkább csak önmagában mutatják be a bűnözői lét hatásait az emberi jellemre.

Calogero gyakran vívódik a film közben, hogy az apja, vagy Sonny tanácsaira hallgasson, a fejében pedig mindig ott vannak mindkét félnek az intő szavai. Lorenzo mindig azt hangoztatja neki, hogy nincs szomorúbb az elpocsékolt tehetségnél, Sonny viszont azt, hogy az embernek két féle iskolát kell az életben kiállnia: a rendes iskolát és az utca iskoláját. Ezek által Calogero sosem válik igazán becsületessé, hiszen egész kamasz korában egy utcai bandának a tagja, akik rendszeresen követnek el vandalizmust, ugyanakkor bűnözővé sem válik teljes mértékben, mert Lorenzo intő szavai mindig felkiáltójelként vannak jelen a fejében, akárhányszor valami rosszat készül tenni. A film végén lévő tanulság pedig, hogy mindkét félnek igaza volt és egyik fél se rosszabb a másiknál, hiszen Calogero a dörzsöltséget és a becsületességet is eltanulta Sonnytól és Lorenzotól, amik két nagyon fontos emberi tulajdonság a sikeres élethez. Ez a fajta mondanivaló zseniálisan lett bemutatva ebben a filmben.

Robert De Niro és Chazz Palminteri fantasztikusan alakítanak és a karaktereik is nagyon erősek. De Niro-tól ez nem szokatlan, hiszen Hollywood egyik legjobb színészéről van szó, aki emellett nagyon otthonosan mozog a gengszterfilmek világában, Palminteri alakításán pedig látszik, hogy a személyes élményei inspirálták. Mellettük feltűnik még a film végén Joe Pesci, aki szintén nagy veteránja a gengszterfilmeknek, a jelenete pedig sokat hozzáad a történethez.

Calogerot a filmben két színész is játsza, akik De Niro-val és Plaminteri-val ellentétben sajnos nem alakítanak jól. Francis Capra esetében, aki a fiatal énjét játssza ez nem is olyan nagy baj, hiszen 9 éves gyerek színészeket nehéz instruálni, azonban Lillo Bracanto-nál sokkal szembe tűnőbb, hogy rosszul alakít. Főszereplőként neki van a legtöbb szerepe, de mivel alig használ bármiféle mimikát, sokszor nagyon zavaró a gyenge teljesítménye. Valószínűleg azért lett ő kiválasztva erre a szerepre, mert nagyon hasonlít Robert De Niro-ra. Egyébként mellette még az összes többi gyerek színészről elmondható, hogy gyengék voltak. Van egy mellékszál a filmben, ahol Calogero szerelmes lesz egy fekete környékbeli lányba, akinek lekezd udvarolni, ezek a jelenetek viszont teljesen feleslegesek voltak. Ez a fajta tini szerelmi szál alapból nem való egy gengszterfilmbe és ehhez a filmhez sem tesz hozzá semmit, a lányt játszó színésznő pedig még Bracanto-nál is rosszabbul játszik.

Robert De Niro-tól nagyon tisztelendő, hogy elsőfilmes rendezőként bele mert vágni egy gengszterfilmbe, az pedig külön becsülendő, hogy jó is lett a Bronxi mese, viszont maga a rendezői teljesítménye nem teljesen kiforrott. A gyerek színészeket nem tudta jól instruálni, ezen kívül pedig van egy pár fura beállítás és technikai megoldás a filmben, amik nagyon kilógnak. Összességében nem húzzák le nagyon a filmet, de ezek alapján kissé szerencsésnek mondható, hogy De Niro inkább színészként tevékenykedett tovább Hollywoodban, mintsem rendezőként.

A Bronxi mese összességében egy rendkívül jó és hiteles gengszterfilm lett, amely tanulságoktól nem mentesen mutat be egy személyiségfejlődést, amelyet két teljesen más személyiség próbál befolyásolni. Egyáltalán nem hibátlan és a műfaj legnagyobbjaitól kicsit elüt a stílusa, ennek ellenére teljes mértékben odatehető melléjük.

Értékelés: 85%

Kiknek ajánlott:

• Akik vevők az életigenlő és elgondolkodtató filmekre.
• Akik egy hiteles és őszinte gengszterfilmre vágynak.
• Robert De Niro rajongóinak.

Kiknek nem ajánlott:

• Akik Martin Scorsese kőkemény tempójához vannak szokva gengszterfilmek esetében.
• Akik nem a túlcsorduló érzelmeket várják egy gengszterfilmtől. 

Hollywoodban már megszokhattuk az utóbbi években, hogy a filmalkotók futószalag szerűen gyártják egymás után a régebbi klasszikusok újrafeldolgozásait. Ez a tendencia a mai napra gyakorlatilag odáig fajult, hogy az eredeti történettel és ötletekkel rendelkező filmek népszerűsége eltörpül a sok folytatás, reboot, spin-off és remake áradat miatt. A Marvel és Star Wars filmek, vagy úgy általánosságban a Disney filmek valamelyikéből szinte minden harmadik héten jelenik meg egy olyan film, ami valamelyik régebbi filmhez hozzáköthető. Sok esetben nem is feltétlenül a filmek minőségével van baj, hanem az alkotók kreativitásának a hiányával, hogy mindig egy régebbi film adottságaira alapoznak és csupán egy modern köntösben tálalják a régebbi klasszikusokat.

Néhány esetben európai filmeknek amerikai feldolgozásához is volt már szerencsénk, legjobb példa erre a svéd Tetovált Lánynak az azonos című remake-je, amit David Fincher rendezett. Összességében nem lett rossz film a maga jogán, csak semmit nem tesz hozzá a régebbihez és nincs semmi létjogosultsága. A ma elemzett Bűnös című filmmel is ugyanez a helyzet, amely egy nem rég megjelent Netflixes film és a 2018-as azonos című dán kriminek a remake-je Jake Gyllenhaal főszereplésével, Antoine Fuqua rendezésében.

A történet középpontjában Joe Baylor áll, aki a 911-es segélyközpontnak a telefonos diszpécsere. A munkáját nehezen tudja elviselni, dühösen kezel sok szituációt és a kollégáival is összeveszik, ráadásul egy bírósági tárgyalás is vár rá a közeljövőben egy régebbi munkahelyi baleset miatt. Egyik nap befog egy hívást, egy nő keresi, akit a férje elrabolt és autóval viszi valamerre. Kommunikálni nehezen tudnak és a nő is nehezen tudja megadni a helyzetét, ráadásul Los Angelesben erdőtüzek tombolnak, ami által az összes rendőrségi erő le van foglalva, a hatalmas füst miatt pedig eleve nehezen tudnák megtalálni a kocsit. Joe személyes ügyként kezdi kezelni a hívást, és a történet során mindent megtesz, hogy megmentse a nőt.

A 2018-as dán Bűnös egy fantasztikus kamaradráma volt. A 85 perces játékidő alatt végig kizárólag a főszereplőt láthattuk és az ő monitorját, valamint a hívás túloldaláról hallhattuk a többi szereplő hangját. Elképesztően limitált eszközökkel dolgozott a film mégis torokszorítóan izgalmas volt, talán az az egyik legjobb alkotás volt abban az évben és a Fülkéhez vagy az Őslakóhoz hasonlóan alátámasztja a tényt, hogy egyetlen színésszel és helyszínnel is lehet emlékezetes filmet készíteni.

Az új Bűnös kicsit másabb hangulatban egy-két dolgot megváltoztatva meséli el ugyanezt a történetet nem meglepő módon gyenge végeredménnyel. A legnagyobb bűne ennek a filmnek, hogy nincsen semmi létalapja, valamint még az, hogy túl amerikai. Az eredeti filmhez képest semmi újdonságot nem hordoz magában a történet, csupán annyit, hogy Jake Gyllenhaal főszerepében egy más jellegű karaktert ismerhetünk meg, valamint az elrablás körülményei kicsit másak. A film a Los Angelesben tomboló erdőtüzeket használja eszközként, hogy kicsit megnehezítsék a hatóságot az elrabolt lány megtalálásában. Érdekes húzás volt ilyen környezetbe helyezni a történetet, bár kicsit mesterkélt is.

Amiben még eltér az eredetitől, hogy a befejezése más lett. A dán filmben sokkal sokkolóbb és mélyrehatóbb volt, itt viszont giccses és hatásvadász lett. Egyszerűen túl valószerűtlen és hihetetlen módon ér révbe a karakterek sorsa, ami egy erőltetett happy endet eredményez sajnos, a színvonalat pedig pluszban tovább rontja Joe. Egy hirtelen haragú bunkó karakternek van ábrázolva, akinek nagyrészt helyén van a szíve, összességében viszont mégse volt teljes mértékben szimpatikus, hiszen sokszor majdnem a saját érzelmi labilitása miatt csúszik félre az egész ügy. Ami sokat ment rajta, az Jake Gyllenhaal alakítása, ami szokásos módon ismét színvonalas. Szerintem generációnk egyik legjobb színészéről van szó az ő esetében, a tehetsége messze tovább mutat, mint ennek a filmnek a színvonala. Az ő érdekében is reméljük, hogy legközelebb egy sokkal jobb szerepet választ, mint ez.

Az izgalmi faktor még egy olyan aspektus, ami szerencsére működik ebben a filmben egy bizonyos pontig. Az első 40 percben együtt tudunk lélegezni a főszereplővel és érdekel, hogy sikerül-e megoldani az ügyet, viszont egy bizonyos fordulat után, ami az elrabolt nőhöz köthető, ez az érzés egyszerűen elmúlik. Ez különösen azok számára lehet triviális, akik látták a dán változatot.

Összességében tehát egy teljesen felesleges és erőltetett filmről van szó a Bűnös esetében. Jake Gyllenhaal és a minimális izgalmi faktor valamennyire nézhetővé teszi, de alapvetően egy bőven kihagyható darab.

Értékelés: 55%

Kiknek ajánlott:

• Elvakult Jake Gyllenhaal rajongóknak.
• Akik még nem látták a 2018-as verziót.
• Egy helyszínen játszódó filmek kedvelőinek.

Kiknek nem ajánlott:

• Akik látták és kedvelték a dán verziót.
• Akik minden áron eredetiséget várnak, ha leülnek filmet nézni.
• Komolyabb thrillereken edzett nézőknek, nekik ez egy délutáni matiné lesz.

2016 volt az az év amikor a Warner Brothers két várva várt epikus DC képregényfilmmel akarta elkápráztatni a közönséget, az egyik a Batman v Superman volt, a másik pedig az Öngyilkos Osztag. A két film a témájuk alapján tuti sikernek és minőségi szórakozásnak tűnt, elvégre a Batman v Superman esetében egy gigantikus összecsapásra, az Öngyilkos Osztag esetében pedig egy groteszk akció-vígjátékra antihősökkel a főszerepben. Az előbbi film annak ellenére, hogy a kelleténél komolyabb hangvételt kapott és túl volt nyújtva felesleges jelenetekkel, végsősoron egy nézhető szórakoztató filmként végezte, amit egyszer mindenképp érdemes megnézni.

Az utóbbi filmet mindenki nagy elvárásokkal kísérte teljesen jogosan, hiszen a képregény kultúrán belül ismert és karakteres gonoszokat mozgatott Harley Quinnel és Jokerrel az élen. Ugyanakkor ennyi év távlatában is ki lehet jelenteni, hogy a 2016-os Öngyilkos Osztag talán az egyik legrosszabb képregényfilm, amit valaha láthattunk. A karakterek laposok és érdektelenek, a történet egyszerű és röhejes, hangulatban könnyed hangvételű, de egyáltalán nem vicces, valamint elképesztően lustán van megrendezve. Talán egyetlen pozitívuma van a filmnek, ami nem más, mint Margot Robbie Harley Quinn szerepében.

A film minőségét tapasztalva minden képregény rajongó, meg úgy általában mindenki más teljesen ki volt akadva, ezért a Warner Brothers úgy gondolta, hogy mindenki megérdemel egy minőségibb Öngyilkos Osztag filmet, ezért újra forgatják a történetet. Rendezőnek le is szerződtették A Galaxis Őrzői alkotóját, James Gunnt, hogy a saját koncepciója alapján forgassa újra a filmet, amit 2021 augusztusára meg is tett.

Történetben ez a verzió szinte semmiben sem különbözik a régi filmtől. A kormány osztagot szervez a világ összes szupergonoszából, hogy azok megfékezzenek egy világméretű katasztrófát. Amennyiben ezt teljesítik csökkenteni tudják a börtönben töltött büntetésüket, viszont, ha szökni próbálnak, a Viola Davis által alakított vezetőjük távvezérléssel azonnal felrobbantja őket. Az osztag feladata, hogy megsemmisítsenek egy Jotunheim nevű tornyot, ahol egy magánhadsereg kísérletezget egy Csillag-projekt keretein belül, ehhez pedig keresztül kell verekedniük magukat a hadseregen, valamint egymást is el kell viselniük.

A 2016-os verzióhoz képest ez a film mérföldekkel minőségibb lett. Maximális szórakozást nyújt az elejétől a végéig, a karakterek pedig szerethetőek, rétegeltek és működik köztük a kémia. Az antihősökkel teli osztag alapkoncepciójához James Gunn a lehető legjobb választás volt rendezőnek, hiszen, ha sok karaktert kell szórakoztatóan bemutatni ahhoz ő ért a leginkább, amit a Galaxis Őrzői is alátámaszt. Rengeteg pluszt hozzátesz a filmhez, hogy a stúdiótól teljes mértékben szabad kezet kapott a rendezésben.

Hangvételben ez Az Öngyilkos Osztag egyáltalán nem fogja vissza magát és nem akar gyerekfilm lenni. Iszonyat szabad szájú és véres a film, ami által a 18-as korhatár nem véletlenszerű. Ez a hangvétel remekül áll a filmnek, hiszen így abszolút nem tűnik elkomolykodottnak, ellentétben a 2016-os verzióval. Az erőszakos jelenetek miatt néhol öncélúnak is érződik a film, de szerencsére nem annyira, hogy kizökkentsen és összességében a film nem is ezen állt vagy bukott volna, hanem a karaktereken.

Harley Quinn-en kívül gyakorlatilag a teljes szereplőgárda le lett cserélve ebben a filmben az antihősök közül, ami teljesen jól sült el. Idris Elba figurája, Bloodsport remekül funkciónál, különösen akkor amikor John Cena karakterével, Peacemakerrel osztják egymást. Mindketten elképesztően alpári karakterek, ami rengeteg poént ad a filmnek.

Patkányfogó figurája a csapat igazán szerethető tagja. Eleinte túl cukiskodja a filmet, de a végére összességében a csapat szíve lelkévé válik és ő az, aki mindent megold.

King Shark a csapat komikus karaktere. Sok funkciója nincs a film során, sokszor azt érezni, hogy feleslegesen van szerepeltetik, de valójában ő is egy szerethető karakter. Nagyjából ugyanazt a funkciót tölti be, mint a Marvel filmeknél Groot, vagy Hulk, azaz egy nagydarab, együgyű tulok, aki valahol mélyen megértésre vágyik.

Végül, sajnos azt lehet mondani Harley Quinn az egyetlen karakter, aki ténylegesen feleslegesen szerepel. A film közepén elindul vele egy szerelmi szál, ami nagyon belassítja sztorit, valamint alapból csak abból áll a figurája, hogy meg kell őt menteni. Vele ellentétben a többi szereplő ténylegesen funkcionál valahogy. Az egyetlen érdeme, hogy a film csúcsjelenete hozzá köthető, amikor megszökik a palotából, ahol fogva tartották. Az egy zseniális akció jelenet, mind zeneileg és képileg.

Akciójelenetek szempontjából, Az Öngyilkos Osztag sokszor elképesztő feszültséget tud fenntartani. Nem egyszer fordul elő a legváratlanabb pillanatokban, hogy meghal az egyik szereplője a filmnek. Már az első 10 perc során hullanak az osztag tagjai, ami során egyértelművé válik, hogy itt életszerű módon bárki meghalhat és nincs kivétel. Ez az izgalmi faktor az utolsó fél órában csúcsosodik ki, amikor az összeomló toronyházban zajlik az akció, valamint amikor a „csillagprojektet” akarják megsemmisíteni.

Összességében egy humoros, kiváló helyzetkomikumokra épülő, izgalmas és akciódús film lett Az Öngyilkos Osztag nagyon szórakoztató karakterekkel, viszont valami mégis hiányzott belőle, ez pedig nem más, mint a mélység. A szórakoztatáson kívül ez a film semmi többet nem nyújt a nézőnek sajnos, ami nem feltétlenül nagy baj, viszont ennyi érdekes karakterből sokkal több drámát és elgondolkodtató pillanatot ki lehetett volna hozni. A vérengzés és a poénkodás rengeteg játékidőt vesz el a filmből, így pedig a karakterek elmélyítésére nem maradt sok idő. Valamint ahhoz képest, hogy mennyire felnőttes a nyelvezete és a története filmnek a sok erőszak és káromkodás miatt, valahol mégis az érződik, mintha a fiatalabb generációnak akarna szólni. Túl bohókás a hangulata és a poénok is sokszor gyerekesek, ez viszont nem fér össze a 100 liter vérrel ami a filmben elfolyik és ez a kettősség kicsit furán hat.

Az említett hibák ellenére így is egy tökéletes választás ez a film a kikapcsolódni vágyók számára, de a képregény rajongóknak is, különösen a 2016-os Öngyilkos Osztag után.

Értékelés: 75%

Kiknek ajánlott:

• Akik utálják a 2016-os Öngyilkos Osztagot és követelik maguknak a méltó verziót
• Szélsőséges, vérgőzös, alpári filmek kedvelőinek
• Akik szeretnének sok híres színészt látni, ahogy osztják egymást

Kiknek nem:

• Akik az öncélú erőszakot nem preferálják
• Képregényfilmek utálóinak, ők biztos nem ezen film után fogják megszeretni a műfajt
• Kisgyerekeknek